Az Eperjesi-jelenség
Eperjesi Ágnes saját magát egész egyszerűen képzőművésznek titulálja. Ez a címke azonban nem viszi közelebb az olvasót a sokrétű alkotóhoz. Hiszen Eperjesi fotogramok és c-printek mellett, olykor nem hagyományos művészkönyveket is készít. Volt úgy, hogy csempéket gyártott, újabban pedig az installláció és a videó szerepe nőtt meg munkásságában. Nagy kísérletező, a művészeti műfajok merev kategorizálását totálisan elutasító alkotó. Művei jelentős része a női létezést és a nőt körülvevő mikrokörnyezetet tematizálják. A saját életéről őszintén valló, szubjektív és érzékenységre képes figura, aki ugyanakkor a művészet tudományos megközelítésének lelkesen elkötelezett híve és ilyen ügyekben a legszigorúbb analitikus. (Ön)reflexiv és (ön)ironikus. Konceptualista és lelkes protestáló. Tanár és örök tanuló. Minimalista eszközhasználatában is líraian érzékeny. Talán a paradoxonok, az egymásnak ellentmondó felsorolás sem visz közelebb az Eperjesi-jelenséghez, azonban kijelenthető, hogy az absztrakció és a beleérzés két pólusának nagy kiegyensúlyozójáról van szó. Teljesen egyedi és változatos életműve a következetesen épülő művészi koncepció iskolapéldája. Bár szerényen csak így vall saját magáról: „Amivel én foglalkozom, az szerintem alapjaiban senkit sem érdekel.”
„…bedobok egy követ a tóba…”
Eperjesi Ágnes alkotói módszerének legfontosabb jellemzője az állandó kérdésfelvetés szempontjából létrehozott műtárgy. Munkái soha tesznek kategorikus kijelentéseket, nem deklarálnak megkérdőjelezhetetlen igazságokat, hanem sokirányú analízisen keresztül tárnak fel problémaköröket, legyen szó szigorú színtani vizsgálódásokról, vagy a legbelsőbb személyes élményanyagáról. Szisztematikus vizsgálatának tárgya kettős irányú; egyfelől átgondoltan felépített technikai kísérleteken keresztül a médium (fotó) technikai sajátosságait boncolgatja, ugyanakkor e processzus folyamán önmagát, teljes személyiségét és életét is kutatás tárgyává teszi. Minden munkája finom lavírozás az absztrakció és konkrét határterületén. Nem véletlen, hogy fő hordozójának a fotót választotta, amelynek ab ovo indexikus jellege teret enged a befogadó fantáziájának, bár technikai eszközként szinte végtelen lehetőségeket kínál művelőjének. A fotó tehát Eperjesi szótárában alapvetően az ábrázolás eszköze, azonban nem elégszik meg választott médiumának jól megismert eszköztárával, bejáratott módszereivel, lehetőségeivel, hanem művein keresztül folyamatosan újra rákérdez a fotográfia alapvető sajátosságaira, megrögzötten keresi új vagy még fel nem tárt lehetőségeit. A médium értelmezésére vonatkozó, kutató szemléletű gondolkodás és a szubjektiv, érzéki komponens kényes egyensúlya különösen jó arányú szintézisben valósul meg Eperjesi Ágnes munkásságában. Jól tanúsítja ezt két, időben egymástól távol eső, de jellegében hasonló fotogramja. Az egyik a hosszú évek aszketikus kísérletezéseinek eredménye, a Mellékdenzitás sorozat, amely a színes fotópapír egy jellegzetes hibáját, a különböző, egymás mellé vetített színes felületek során létrejövő hibás, téves képet veszi górcsó alá. Eperjesi itt egy olyan jelenséget (technikai hibát) vizsgál makacs tudományossággal, amelyet egyébként minden fotós ki szeretne küszöbölni. A másik példa jóval korábbi és a tudományos kísérlezetés személyessé tételének aspektusára hívja fel a figyelmet: az 1996-ban készült Újszülöttek fotogram sorozat esetében újszülött gyerekeket (közöttük a sajátját) helyezte fényérzékeny papírra, majd levilágította őket, így létrehozva a csecsemő 1:1-es, valódi képét. „Úgy gondoltam ez az eljárás sokkal adekvátabb módja a kicsik reális méretének, a tárgy ki nem hűlt helyének megörökítésére, mint a sima fotó. Ráadásul az életem legfontosabb eseményét tudtam összekapcsolni a technikai, művészeti kísérlettel.”
Recycling reloaded
Eperjesi Ágnes összetett, egyedi vizuális világát építőkockáról építőkockára fejleszti, alakítja, formálja. 1989-ben a „vizuális értékmentés” szándékával kezdett háztartási csomagolóanyagokat gyűjteni, amelyeknek jellegztes piktogrammjai a későbbiekben egy egész műtárgysorozat kiindulópontjaivá váltak. A zacskós levesek használati utasításként funkcionáló bárgyú rajzai, a kozmetikumok applikálását bemutató piktogrammok vizuális vonatkozásban szegényes megoldású képei valójában a globalizált világ univerzális kódjai, amelyek primér egyszerűségükben mindenki számára (anyanyelvtől, lakóhelytől, stb. függetlenül ) egyértelműen dekódolhatóak, tehát egy közös vizuális viszonyrendszer alapjai. Ahhoz képest, hogy maguk e piktrogrammok mennyire banálisak, jelentőségük szemantikai szempontból igen jelentős. Hiszen nemcsak a közös fogalmi rendszer leghívebb letéteményesei, hanem pillanatnyi tükröt tartanak a társadalom elé. Talán e tény felismeréseként jelentetett meg Artur C. Danto 2005-ben Testet öltött jelentések, mint esztétikai ideák (magyarul a Holmi, 2006. december) címmel egy hosszú esszét, amelyben körültekintő módon kontextualizálja Eperjesi 1999 és 2003 között készített „Újrahasznosított” képeit. Eperjesi fotogramba, c-printbe, művészkönyvbe ültetett piktogrammajinak ironikus jelentéstartományáról a következőket írja Danto: „Az irónia abból fakad, hogy bármekkora szabadságot élvezzenek is a nők a mai társadalomban, mégis hátrányos helyzetben maradnak a férfiakhoz képest, Magyarországon épp úgy, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában. Azt mondhatjuk, hogy a ready-made képek azon fajtájának, melyeket Eperjesi Ágnes használ a műveiben, megvan a maga esztétikuma. Ezt az esztétikumot nem egyszerű elemezni, viszont elég könnyű felismerni, és alighanem a piktogramok jellegével kapcsolatosak, ezt pedig az a követelmény befolyásolja, hogy a képeknek a világ minden táján egyértelműnek és könnyen érthetőnek kell lennie.”
Tartalomhoz a forma és formához a tartalom
A kezdetben cél nékül gyűjtött háztartási piktogramok egy idő után önmagukat kezdék el tematizálni, azaz kirajzolódott egy olyan témakör, nevezetesen a házimunka, amely értelemszerűen Eperjesi személyes életével is párhuzamba került. A távolságtaró és rigid ipari ábrák egyre közelebb kerültek a saját női, csaladanya szerepköréhez. Bár eleinte a piktogrammok csupán alapanyagai voltak fotómediális megközelítésbű kísérleteinek, amelyek során a komplementer színpárokat vizsgálta, végül az ikonok mögöttes, szociológiai tartalma is egyre fontosabbá vált számára. A piktogramok technikai átalalkításának módja tehát éppen aktuális fotogram kísérleteihez passzoltak, a képek szövegekkel való kiegészítése és színeinek módosítása pedig finoman utalt a művész személyes narratívájára. Eperjesi tehát minden tekintetben túllépett a dadaista ready made vagy a pop-art szelektív módszerén és a kész alapanyagból sokszoros (technikai és tartalmi) áttétellel transzformálta az univerzális, közhelyes vizuális termékeket saját formarendszerévé. A Tele tálak ás a Főzési tanácsok alapvetően a konyhához, az étkezés és gasztronómia világához kapcsolódnak, majd a piktogramok vizuális világa az női lét intimebb terepén, a fürdőszobában jelenik meg a Visszafordíthatatlan folyamat sorozat képeiben és videóján. A sztereotíp női szerepek azonban a művész önreflexív szűrőjén keresztül egyszerre válnak ironikussá és komoly gender problémákat feszegető kritikává. A képgyűjtés azonban nemcsak műsorozatokban és önálló alkotásokban, hanem azokon túlmutató, művészeti műfajokat mixelő formában is helyet kaptak. Az kommerciális, újrafelhasznált képek igazi szintézise a Családi Album című limitált példányszámú könyv, amelyben Eperjesi valós és fiktív elemekből építkező gyermekkorát, családjának emlékeit láthatjuk. Minden hagyományos családi fotóalbumokra jellemző elem (a fotókat kommentáló szövegek, évszámok) felbukkannak, kivéve egy dolgot, a valódi fotókat, amelyeket régi reklámokból, bútorkatalógusokból kiragadott, negatívba fordított, személytelen képek sora vált fel. Az általánosítás idézőjelébe teszi az egész történet, amely értelemszerűen önmaga iróniájába fordul át, amely eszközzel egyébként Eperjesi egész munkásságában gyakran él. Ahogyan a piktogram-világot a Családi Albumban a lehető legközelebb hozta a saját életéhez, úgy szitázott csempéin a legtávolabbra tolta el magától a talált képeket. A csempék „az újrahasznosított képtematika visszacsatolása az ipari körforgásba… hiszen e vizuális elemek a kereskedelmből származnak és oda kell, hogy visszakerüljenek. Ezek a munkáim nagyipari módszerekkel is gyárthatóak, így visszaadom a kereskedelemnek őket; oda, ahonnan jöttek.”
Színek boszorkánykonyhája
2009-ben, három helyszínen megrendezett Színügyek című kiállításai valójában kompakt összegzését adták korábbi, húsz éves alkotói periódusának és legfőképpen színtani kísérleteinek. Eperjesi Ágnes egységként kezelhető kiállításának kihangsúlyozása / kiemelése azért is fontos, mert rámutat arra a rá jellemző gondolkodásmódra, hogy hogyan lehet az általa vizsgált kérdéseket, kutatás tárgyává tett jelenségeket minél teljesebben feltárni a legkülönbözőbb médiumok segítségével, legyen az egy egyszerű prizma, vagy egy még banálisabb mosógép. Fény, szín és térösszefüggések feltárására fókuszáló, természettudományos érdeklődését nyilván nagyban meghatározta mestere, Maurer Dóra színtani kísérletezése. Eperjesi a három kiállítás és műegyüttesben gyakorlati színtant tanít a nézőknek, méghozzá mesterfokon! Mert mindamellett, hogy hosszú évek kutatómunkájának eredményei ezek a művek, kivitelezésük és formanyelvük roppantul érzékletesen és szellemesen szemléltetik a bonyolult tényeket, színtanon innen és azon túl… A Mindig lesz friss szennyes című kiállítás a nő leghívebb „segítőtársát” a mosógépet vonja be a játékos színtanba, ahol a mosódobba helyezett, különböző színű ruhák tökéletesen modellezik az optikai színkeverés metódusát. Arról persze hosszan lehetne értekezni, hogy a meglehetősen metaforikus szemléltetőeszköz (mosógép) felbukkanása milyen bő asszociációt indít el a nézőben: mosás, mint női feladatkör, piszkos-tiszta fogalompár, művészet, mint triviális-szakrális stb. Ha ez a munka az érzékek felől közelíti a színtani problémakört, akkor bizonyos, hogy a kérdés fogalmi aspektusát a Rövid ima című fényinstalláció jelenti. Ez valójában Eperjesi gyónással egybekötött ön-feloldozása. A két projektorból egymásra vetített, kaotikus színes betűk halmaza csak akkor válik olvashatóvá, ha a befogadó a fénynyalábba sétálva a saját testével takarja ki először az egyik, majd a másik mondatrészletet. Az első ránézésre tisztán fogalmi mű azonban a tiszta additív színkeverés sajátosságait illusztrálja. A harmadik szint az erőteljesen intellektuális-filozofikus szféra a Semmi a szín alatt című műtárgyegyüttesben valósul meg, ahol a színek és a szürke kapcsolatán túl a fotómunkák sokszorosíthatóságának kérdése is frappáns megodás-alternatívát kap (Kontakt). A komplex műtárgyegyüttes tehát a színekkel foglalkozik, ami manifesztálódhat tárgyban, színes festékben vagy fényben.
Választani felelősség!
Eperjesi munkásságának „elanyagtalanodása”, az egyre minimálisabb eszközöket alkalmazó közlésforma, a FUGA kiállítótermében 2010-ben bemutatott Ezek című interaktív konceptuális munkával fontos állomáshoz ért. Az ember általános választási lehetőségeiről és ennek a politikához fűződő kapcsolatáról értekező munka valójában láthatatlan a néző számára. Csak akkor lép működésbe, ha a befogadó képes/hajlandó a projektor elé állni (hasonlóan a Rövid ima… működéséhez), hogy a kitakarás révén a választás, a hatalom, a felelősség, és a remény fogalmak a hátára vetüljenek, illetve, hogy a saját árnyéka tegye láthatóvá a falon a fogalmakhoz kapcsolódó állításokat („Felelősség - Ha nem látom nincs is?”. „Hatalom - Az előbb még megvolt.” „Remény - Az imént még láttam.” „Választás – Meggyőzőm magam az igazamról”). Az aktív befogadói attitűdöt megkövetelő installáció nagyon finoman balanszírozik az üzenet kettősségével: egyfelől a kiállítás időzítése szorosan egybeesett a felfokozott hangulatú aktuálpolitikai eseményekkel, azaz a választásokkal, így kétségtelenül utal a társadalmi felelősségvállalás szerepére. Ugyanakkor a politikai tartalomtól függetlenül az egyén aspektusából szemlélve az alkotás szinte már provokatívan kérdez rá az egyes emberek szemszögének relatívitására. És ezzel Eprejesi nem tesz mást, mint hogy önreflexióra buzdítja a nézőt. Hiszen választani a mindennapok legalapvetőbb döntéshelyzete, ahogyan a többi fogalom is létfontosságú etikai kérdéseket tesz fel, banális formában, hívószavakban összegezve és politikamentesen.