Néha nehéz pontosan megválaszolni, mégis mire való a képzőművészet, öncélján és a látványon felül, hol tettenérhető a hasznossága. Lehet jönni, hogy közös tapasztalásokat sugároz, szórakoztat, rejtélyeivel leköt. Amiről most szó lesz, szépen példázza a művészet, mondjuk úgy, egyedi erejét, ahogy be tud menni oda, ahova mással nemigen van bejárás.
Örömteli figyelni, ahogyan és amiért az elmúlt pár évben Magyarországon alakult az autizmusról birtokolható tudás, odafordulás, figyelem. A kommunikációra nem, vagy alig alkalmas, zárt, nehezen megközelíthető állapotról, betegségről sokkal többet és pontosabban beszélnek, mint korábban, a romantizáló Esőember-megközelítést egy reálisabb, de érzelmekre ható váltotta fel. Ennek hajtómotorja a művészet volt. Párhuzamosságokat talált a lakóotthonokban zajló terápiás rajzfoglalkozások és a legkurrensebb festők motívumai, sőt gondolkodásmódja között. Ékszerekben és ruhákon láttuk viszont e rajzokat, átélve esztétikájukat, kurátorok rendeztek párba műveket fontos kiállítóhelyeken, a jelenséget, a funkcionális zavar jellegét a magaskultúrába emelve be.
A D. 365 napja máshogy közelít. Egy autista fiatalember minden napra választ egy szappant és abba a körmével vájatokat készít. Ragaszkodik ehhez, a cselekvés és a szappanok illata életének elvehetelen része. Eperjesi Ágnes – akinek saját munkásságában az otthoni tevékenységek monoton jellege visszatérő téma - a megdolgozott szappanokat nézte, vizsgálta végig, finom kis ecsettel lesöprögette, sorban kitette őket. Erről egy gyönyörűen fotografált filmen beszél, a szappanok mint finom, óvnivaló régészeti leletek sorakoznak körülötte. Körülöttünk pedig a galéria falain szemmagasságban a róluk készült tárgyszerű, érzelemmentes, dokumentatív fekete-fehér képek. A tér egy termét teljes méretében kitölti egy asztal. A hatodik kerületben vagyunk egy bérház emeletén, a betonasztalt itt öntötték ki, szinte faltól falig ér. Ezen sorakoznak a szappanok, amiket Eperjesi kézzel, egyenként, betonnal egészített ki, a pasztellszíneket sötétszürke szabálytalan foltok mintázzák. Az asztalt nem lehet ‘bevenni’. Akadályozva vagyunk, a mozdíthatatlan felület mellett alig résnyi csak a hely körben. Nézni lehet, ráhangolódni, próbálkozni. Ez talán a legszebb szimbólum, ez a képtelenség a közelebb jutáshoz. És aztán a szappanok. Igazi leletek. Úgy is kell olvassuk őket. Kiváncsi beleérző képességgel, hogy a kaparások másik oldala elképzelhetővá váljon. Az ereje, enegiája, a benne feszülő és megnyugvó akarás. Mint a pattintott kőkorszak szerszámait, nézzük és próbáljuk köréképzelni a környzetet. A betonkiöntések elfedik a csillapíthatatlanság nyomait. Mintha eltemetnék, elföldelnék, és tényleg, ezek a tárgyak D napjai során elvégezték küldetésüket.
Tanulmányok, jó előadások sora sem tudná egy laikus számára annyira plasztikussá tenni az autizmus állapotát, mint ez a pontos arányérzékű, empatikus, egyszerre puritán és költői kiállítás. Igazi felemelő élmény.