Beszélgetés Eperjesi Ágnessel Színügyek c. hármas kiállításáról
I. rész Az interjú az eredeti helyen II. rész
Az interjú apropója, hogy nagyszabású kiállítás-együttest láthatunk most tőled. Három része van, egyik érdekesebb (bocs az elcsépelt szóért), mint a másik, illetve nagyon tetszik benne, hogy a laikusabb közönséget is érintheti-érdekelheti a téma. A téma a szín, amit a három helyszínen három különböző aspektusból vizsgálsz. A Manóházas kiállítás nyílt meg leghamarabb, Mindig lesz friss szennyes címmel.
Igen, örülök, hogy sikerült a Mai Manós anyagot előre tenni, mert ez így jó felütése a sorozatnak. A képkészítésnek az időrendi sorrendje azonban más: a Nessim galériában kiállított anyag készült el először. Ahogy elkezdtem a színekkel foglalkozni, a színek fotóanyagokon való viselkedését vizsgálni, az természetszerűleg kísérletezésből indult ki. A Nessimben ezek a közvetlen kísérleti eredmények láthatók. Ezek absztraktabb dolgok. Nem is akartam külön önmagukban kiállítani őket.
Miért nem?
Az absztrakcióhoz való viszonyulásom miatt. A tiszta absztrakció, ha egyáltalán létezik ilyen, önmagában nem túl érdekes a számomra. Még azok a munkáim is, melyek kérdésfeltevése az absztrakció felől indít, menet közben kibővülnek más jelentésrétegekkel.
Alapvetően persze kísérletező alkat vagyok, a munkáim nem egy elképzelt értelmezés, egy vizuálisan megjelenített gondolat, érzés leképeződései, hanem egy-egy kérdés, jelenség körüljárásai. A kérdések a kísérletezés, mint folyamat köré épülnek, de ez a folyamat csak a technikai, gyakorlati részt fedi le a munkámban. Ha ez szerencsésen találkozik egy gondolattal, érzéssel, ami épp foglalkoztat, ami fontos nekem (ezek többnyire nagyon személyes dolgok), akkor jön létre mű.
Ez a jelentésbővülés nehezíti az értelmezést, mégis így dolgozom: sem az absztrakció számára nem tudok elég érdekeseket kérdezni, sem a gondolatnak az értelmezés felől közelítve formát adni, mindkettő dolgozik, és jó esetben összeér, találkozik.
Erősen feminin alkotó vagy. Az absztrakcióidban is tetten érhető ez, például ott vannak a konyhai eszközökről készített fotogramok. De azért szerintem ebben nem olyan egyszerű megnyilvánulni.
Az például nagyon jó az absztrakcióban, hogy az esztétikai érték nem közvetlenül, hanem egy rendszer által jön létre. Ez nálam is nagyon fontos elem, hogy az esztétikumot ne én hozzam létre. Önmagában mégsem elégít ki sem az esztétikum létrejötte, akármitől is legyen, sem egy rendszer önmagáért való működtetése. Az viszont egy létező probléma számomra, hogy meg lehet-e kerülni az absztrakciót, hogy lehet-e absztrakt dologról nem absztrakt módon beszélni.
És lehet? Hova vezettek a kísérletek?
Nekem az volt a fontos, hogy megpróbálkozzam ezzel. Az absztrakció és a személyesség kettőssége erősen jelen van abban, ahogy a tudományos és a hétköznapi dimenzió összecsúszik a Mai Manós kiállításon. Színtani megközelítés egy nagyon hétköznapi dolgon, a mosáson keresztül. Tehát a kísérletek egy másik terepre, végül egy másik kállításhoz vezettek. A Nessimben főleg absztrakt képek vannak, amelyek azért jöhettek létre, mert nagyon kíváncsi voltam néhány dologra, amelyeket nem tudnék újra meg újra, más formában megismételni, mert már választ kaptam néhány alapkérdésemre.
Ahogy belépünk a Nessimbe, bal kéz felől látható a prizmás sorozatod egy része. Ezeket úgy készítetted, hogy a prizmán átfényképeztél?
Igen. Két prizmát csináltattam – először műgyantából, ami nem jó, mert annyira töri a fényt, hogy a látvány is szétesik.
De ebből „rossz” prizmás verzióból is van a falon...
Abból is van, igen. Optikai üvegből is csináltattam egy prizmát, és rájöttem, hogy a műgyantás is érdekes, mert bár annak egészen más a képmódosító hatása, mégis van relevanciája.
Igen, néhány képen nem volt olyan éles a színekre bomlás, mint a többin.
Pontosan ez a különbség. A műgyanta nem tiszta anyag. Olyan torzuláson megy keresztül a fénysugár, hogy maga a kép szinte felismerhetetlen rajzolatúvá válik. Homályos lesz, bár gazdag, asszociatív módon. Csináltam egy sorozatot, a Szétesés rendje címet adtam neki. De ezt aztán abbahagytam, mert láttam, hogy ez egyszerű képmódosításként működik, és hiába a saját képmódostó eljárásom, optikai trükköm, hiába lehetne ebből akár saját vizuális nyelvet kialakítani, ez most nem aktuális, mert túlságosan eltérít az eredeti tervtől. A másik fajta prizma viszont amennyire lehet, éles képet ad.
És miért éppen például kandelábereket fotóztál ilyen módon? Ezek személyes dolgok, vagy inkább olyan látványt kerestél, amin jól megmutatkozik a színekre bomlás? Ezek absztraktnak tekinthetők?
Ha csinálsz egy olyan képet, amin fontos az is, amit ábrázol, az már nem absztrakt. Valószínű, hogy annak mentén kezdesz az értelmezéshez, amit a kép ábrázol. A lámpaoszlopos sorozatnál a lámpatestek íve válik hangsúlyossá a homogén égen. A fény a kettő kontasztos határán bomlik alkotóelemeire. Így a lámpatest egy szivárvány ívét rajzolja ki, azaz a fényforrás maga válik szivárvánnyá.
Vagy például az a kép, ahol egy kéz egy cérnát fűz bele a tűbe; itt is olyan témát kerestem, ahol a spektrum megjelenése, a kontúrok feloldódása többlettartalommal, jelenésmódosulással jár. A tűbe be lehet fűzni a cérnát, de a képen a prizma fellazítja, szétszálazza a fonalat, a szál optikailag megvastagszik, és nem fér át többé a lyukon. Ez jelentéstöbbletet eredményez, ami a prizma hozadéka.
Mesélj a Színes árnyék sorozatról. Fotogramok ezek?
Igen, és valóban konyhai eszközöket használtam a kompozíciók elemeiként. Ez egy fotográfiai hagyománynak a része, amihez elsősorban nem azért kapcsolódom, mert korábban foglalkoztam konyhai eszközökkel. Tehát szerintem a femininségem nem itt jelentkezik. Erre majd térjünk vissza. Az viszont nem véletlen, hogy Moholy-Nagy és Kepes is kvázi konyhai eszközökhöz nyúlt, hiszen ezek a környezetünkben lévő olyan tárgyak, amelyek érdekesen reagálank a fényre. Kicsit lyukasak, kicsit áteresztik a fényt, gyakran pedig visszaverik. Én erre a tradícióra reflektálnék elsősorban.
És micsoda valójában a színes árnyék maga?
Egy illúzió. Nem valódi jelenség, csak az agyunkban jön létre. Két fényforrás kell hozzá, ami két árnyékot vet egyazon tárgyról. Az egyik fény színes, a másik pedig fehér. Például létrejöhet ez a jelenség akkor, ha holdfény jön be az ablakon, míg bent ég egy sárga lámpa. De sokkal látványosabb, ha az ember mesterségesen hozza létre. Fehér fény világítja be azt az árnyékot, amit a színes fény vet, és ezért ezt szürkének kellene látnunk, mégis színesnek látjuk. Elképesztő színélmények tudnak így lérejönni. A színes szín komplementerét látjuk.
A képen színesben jön létre?
Igen.
Az árnyék az a fény hiánya, így az nem lehet színes...
Mivel két fényforrás van, az egyik fényhiányt beszínezi a másik fényforrás. De mi azt is színesnek látjuk, amit a fehér fény színezne szürkére.
OK, bocs, folytasd...
Szóval nem lehet bebizonyítani, hogy ez nem illúzió, mert teljesen nyilvánvalóan az. Mégis, amikor elkezdtem ennek utánajárni, a legeslegelső anyag, ami a kezembe került, egy Észak-Írországban megjelent nyomtatott folyóirat volt, a Source, amiben egy ír filozófus dühödten esik neki a témának, és azt bizonyítja, hogy ez valódi jelenség. Ráadásul a fotót használja fel eszközként a dolog bizonyítására. Tehát duplán is érdekes volt nekem a dolog.
Ki ez?
Malin J. Starrett egy filozófus, aki fotóval is foglalkozik. Ő abból indult ki, hogy túlságosan adottnak vesszük, hogy a színes árnyék optikai illúzió, hogy igazából senkit sem érdekel, hogy a jelenségre azóta sincs biológóiai magyarázat, és szerinte itt az ideje, hogy Goethe után valaki újra feszegesse a kérdést, miért is ne fogadhatnánk el valóságosnak az észleleteinket. Starrett a fotó eszközével próbálja bizonyítani, hogy a jelenség igaz, higgyük bátran, amit látunk. A fotónak azonban rajta kívül már más is bedőlt. Pl. Johannes Itten, aki mint az A színek művészete c. könyvéből kiderül, az illúziónak tudott jelenséget valóságosnak fogadta el, amikor fotón viszontlátta. Sokan úgy tekintenek erre a technikai médiumra, mint ami egy objektív dolog, és hogy ha a fotón rajta van valami, akkor az valóban létezik. Pedig a fotó, a kép esetében ugyanúgy az agyunban áll össze az a kép, tehát ugyanúgy becsap bennünket az észlelés folyamata. Ezért gondoltam, hogy érdemes volna a fotózás folyamatát megfelezni, kihagyni a kamerás felét, a kamerán keresztüli képrögzítés részt, és felennyi lépést használni csak, ami maga a fotogram volna, szóval ha feleannyi lépés, feleannyi hibalehetőség, feleannyi csapdahelyzet.
A fotogrammal kvázi lenyomatot tudok venni valamiről.
Pontosan, ez egy másfajta transzformáció.
Egy technikai kérdés – a Staféta című képsorozathoz nehéz volt beszerezni szívószálakat?
Azok nem szívószálak – valószínűleg ezért nem hiszik el az emberek, hogy ezek fotogramok. Mert szívószálra hasonlítanak a csövek.
Ez tudatos? Szívószálra emlékeztető formát terveztél a képre megtévesztésnek?
Nem, egyáltalán nem. Találtam a boltban színes, átlátszó csöveket. Nem itthon, ez Amerikában készült. Eleve ekkora méretű színes fotogramot itthon nem is lehet csinálni. Amerikában voltam egy ösztöndíjjal, ahol az volt a dolgom, hogy kísérletezzek a színekkel. Ott egy olyan laborban dolgozhattam, ahol volt erre lehetőség. Magyarországon is vannak ekkora hívógépek, csak nem engednek oda, hogy manuálisan működtesd őket.
Hadd kérdezzem meg, nem hagy nyugodni: mi a nyavalyára használnak Amerikában színes csöveket?
Nem tudom, talán makettezésre, vagy dekorációs alapanyagként. 4m hosszú csöveket lehetett kapni, amiből levágattam magamnak a megfelelő méretű 1 méteres darabokat. Ráadásul a csövek változó átmérőjűek voltak, és így egymásba lehetett dugni őket, ami nekem nagyon kapóra jött. Amúgy is éppen átlátszó színes tárgy keresésében voltam.
Akkor nem is ez a különös tárgy ihletett meg?
De, a tárgy ihletett meg, hiszen nem tudtam, hogy ilyen tárgyat fogok találni. Előtte színezett sík plexi-lapokkal próbálkoztam, de azzal nem mentem semmire. Azért nem, mert ezek a fotogramok tök sötétben készülnek, egy relatíve pici laborban, és nincs annyi hely, hogy előre üveglapra meg lehessen építeni a tárgyat, aztán alácsúsztatni a papírt. Közvetlenül a fotópapírra kellett építkezni. A plexiépítmények mindig összedőltek, a hengerek használhatóbbnak tűntek.
Egy picit színtanozzunk. A fotópapír színe fehér. A fotogram expozíciója során ez átfordul feketébe, ami a fehér inverze. A többi szín is így viselkedik? A komplementere jelenik meg?
Igen.
És amikor összeér két henger?
Akkor is, csak ott már színkeveredés is történik. A fotogramon pedig minden az eredeti inverze lesz. A fotópapír szubtraktív hordozó, tehát anyagát tekintve olyan, mintha festékeket kevernél. Pontosabban, 3 transzparens réteg átfedéséből jön létre a szín. Az additív keverés pedig az, amikor fényforrások fényét kevered, adod össze. Ezt a két alapvető keveréstípust úgy szokták tekinteni, mint amik nem említhetők egy lapon, mert anniyra más a kettő, és csak összezavarja az embert, ha egymáshoz viszonyítja őket. A fotóanyagban meg létrejön egy konszenzusnak a lehetősége: egy médium, ami mindkettőt tartalmazza magában. Szubtraktív anyagon az additív keverés törvényei érvényesülnek.
Szubtraktív hordozón azt érted, hogy magában a fotópapírban festékanyag van.
Igen, a rétegekben van benne a festékanyag, és a kép fizikailag-elvileg a szubtraktív keverés szabályai szerint jön létre. Az eredmény ezzel szemben az additív szabályok szerint. Például ott van egy piros és egy zöld cső, ami egymásba csúszik, és az átfedése sárga lesz. Szerintem ez egy paradoxon, a fotó egy csodája. Mármint ez a találkozás, amire a fotó lehetőséget kínál.
És az egymásra ragasztgatás ...?
A sok kis fóliadarab? Az tök ugyanez. Annyival több ennél, hogy ott felvetődik egy másik probléma is, egy a fotóra nagyon jellemző kérdés, hogy mi a sokszorosíthatóság elvi alapja és határa. Vajon mi alapján mondja meg az ember, hogy egy fotóból hány nagyítást, vagy kontaktot készít? Mi az, ami a hasraütésszerű példányszámmegállapítást, vagy egyéb külső megfontolást medializálhatja? Mi az, ami a médium sajátosságainak, belső törvényszerűségeinek alapján szab határt a nagyítások, kontaktok számának? Nekem ebben a munkában az a fontos, hogy önmaga jelöli ki a saját sokszorosíthatósági határait. Az eredetik is be vannak építve a képbe: ezek a fehér keretesek, és minden eredetiről három kontaktmásolat készült. Mivel az eredetik és a kontaktok egyaránt a kép részei, nem lehet belőlük többet csinálni. Biztos foglalkoztak már a sokszorosíthatóság kérdésével a fotóban, de talán nem ennyire konkrétan.
Mesélj nekünk a négyzetetkről, amelyeknek színes a holdudvara.
Ez a színes fotóanyagok egy sajátosságára, a mellékdenzitás nevű jelenségre épül.
A témáid alapjául mindig bizonyos természeti jelenségek szolgálnak. Némelyikről az a benyomásom, hogy jócskán utána kell olvasni az értelmezéshez.
Hogy csináljak egy ilyen munkát, ahhoz kellenek ismeretek, de a mű élvezetéhez szerintem nem kell beleásnia magát az embernek. Bár a hozzáértés nyilván sokat hozzáad az élvezethez, ez igaz. De van egy olyan értelmezési, élvezhetőségi szint, amelynél ezek az ismeretek nem fontosak. Azt szerintem érezni a képen, hogy bár dekoratív, mégsem merül ki ebben.
Valóban dekoratívak ezek az absztrakt fotók, de azért kíváncsi vagyok, mi áll mögöttük.
A fotópapíron három színre érzékenyített réteg helyezkedik el egymás tetején. Elvileg úgy kéne működnie, hogy minden rétegben előhívódik egy konkrét kontúrokkal rendelkező kép, és az éles képet a rétegek egymásalattisága hozza létre. De ez nem így történik: nem csak átszóródások keletkeznek egyik rétegből a másikba, hanem fellép ez a bizonyos durva mellékdenzitás-jelenség is. Hibás kép jön létre a többi rétegben. A cián rétegben, ami a vörös-sárga képet eredményezi, abban a legdurvább. A színes negatívok narancssárga maszkja ezt hivatott kiküszöbölni.
Ezek szintén fotogramok, igaz?
Igen. A négyzet úgy jön létre, hogy a nagyítógép negatívtartóját egyszerűen négyzet alakúra állítom, azon keresztül exponálok. Két ilyen munkám van. Az egyiken 3x3 elnégyszögesedő kör látható. Ezen a képen egyszerre akartam bemutatni a háromféle mellékdenzitást: a magenta-kéket, a vörös-sárgát, és a zöld-sárgát. A három rétegben ez a három színátmenet jöhet létre. Akármilyen szűrőbeállítással exponálsz, csak ezek a fajta, gyakorlatilag egyforma színű mellékdenzitások jöhetnek létre. A másik munkán háromszor négy kép látható: itt egy nagyon érdekes összefüggésrendszert találtam. Egy alap-mellékdenzitás kép úgy épül föl, hogy van egy alapszín, ami a képen kifutó és elhalványodik, a sarkok felé kivilágosodik. Van egy másik szín, amit a saját terminológiámban holdudvarnak nevezek, ami a túlexponált négyszög körül keletkezik. Végül van maga a négyszög, ami a leggyakrabban fekete színű, a túlexponálás miatt. Az expozíciós idő növelésére a három különböző réteg egészen eltérően viselkedik egymáshoz képest. Például a zöld-sárga típusú mellékdenzitásnál a zöld holdudvarnak sem a mérete, sem a színe nem változik, csak a sárga alapszín, ami egyre hidegebb, fehérebb lesz. A vörös-sárga esetében nem változnak a színek, csak a holdudvar mérete nő, míg teljesen befedi a képkivágást. A harmadik esetben a holdudvar színe változik: kékesből a szürkén át fekete lesz, míg a holdudvar mérete és a háttér színe azonos marad.
Figyelemreméltó jelenségek ezek – akár nagyobb figyelmet is érdemelhetnének. Hiszen ezek a fotóanyag sajátosságai.
Amivel én foglalkozom, az szerintem alapjaiban senkit nem érdekel. Általában olyan dolgok fognak meg, ami mást nem. Mindig az kezd el foglalkoztatni, ami nincs benne a könyvekben, amit nem találok tanulás közben – ha mindent értenék például az optikából, talán jó optikatanár lehetne belőlem. Valószínűleg akkor nem kísérleteznék, mert elfogadnám azokat az eredményeket, amiket nálam sokkal okosabb emberek írtak le. De gyakran nem is értem azt, amit írnak, csak valami befészkeli magát a fejembe – amire ők valószínűleg azt mondanák, hogy hülyeség – és mint egy mánia, elkezd ott dolgozni.
Értem a motivációd. A munkáid a kiállítótérben viszont arra késztettek, hogy több tudást gyűjtsek a témában. Szerintem ez egy széleskörben ismeretlen terület itthon. A szolmizáció, az abc, a szorzótábla olyan dolgok, amiket tanítanak az iskolában, mert fontosak. Az, amivel te foglalkozol, illetve annak az alapjai szerintem legalább ennyire lényegesek, de mégsem kapnak ekkora figyelmet.
Az egész Nessim galériás kiállítás és a hozzá kapcsolódó kísérletezés eredményeit egy oktatási programban szeretném majd összefoglalni.
Tankönyv is lesz?
Nem tudom még pontosan a végső formát. Lesz egy könyv a 3 kiállítás képanyagával, de szövegek is lesznek benne, amelyek alapvető színtani problémák tárgyalásával segítik az értelmezést. Szorzótábla és szolmizáció szinten, ahogy mondtad. Úgy érzem, hogy nagyon itt az ideje, hogy a színtan-oktatást újragondoljuk, mert azt tapasztalom, hogy a művészeti szcénában sokkal nagyobb az elmaradás a színtan terén, mint a tudományokban, illetve az azokhoz kapcsolódó oktatásban – nem ér össze a kettő egyáltalán. Ma is Johannes Itten túlhaladott pedagógiája alapján tanítanak, amit frissíteni kellene például az elektronika vagy a számítástechnika eredményeivel. Ezek ma már a mindennapi környezetünk kihagyhatatlan részei, és sokkal életközelibbé tennék az oktatást. Általában a fényszínek természetével kezdem, ha színtani ismeretekről próbálok beszélni, mert onnan nagyon logikusan vissza lehet vezetni a dolgot a festékek keveréséig.
Beszéljünk a másik két helyszínről. Szerintem a mosógépes dolog baromi jó. Mi volt előbb: a szín-problematika, vagy a mosógép? A mosógép számodra egy ikonikus tárgy? Én például nagyon szeretem nézni, ahogy forognak benne a ruhák. Te is szereted?
Téged megnyugtat?
Hát...
Transzba esel?
Nem olyan transzba, mint a sámánok, hanem...
Beszippant.
Beszippant, igen.
A mosás és a színtan összekapcsolása már régebben felmerült bennem. A mosószerekről, a mosóporokról már korábban gyűjtöttem piktogramokat, tehát volt már kiinduló készletem. Ezt a témát aztán évekre félretettem, azalatt a színtani rész dolgozott bennem. Más háztartási dologban is gondolkoztam, de a mosás bizonyult a legtágasabbnak, ami a legtöbb oldalról jól lefedi a témát. A Mai Manós kiállításon viszont csak olyan munkák szerepelnek, amik nem csak a színekről szólnak, hanem elrugaszkodnak attól, és túlmutatnak rajta. Ezek azok a nem-absztrakt munkák, amiket sikerült kihoznom a szín témából. A kiállítások és helyszínek pedig valahogy egymással párhuzamosan érlelődtek.
Akkor nem tudatosan épp három kiállításra készültél?
Jó ideig nem. Tudtam, hogy lesz a Szt. István Király Múzeumban kiállítás, oda eleve fényinstallációt terveztem. Azt is tudtam, hogy van egy csomó anyagom. Amikor a Mai Manós kiállítást kezdtük szervezni, először a fotogramokat akartam odavinni. Kincses Károly a fotogramokat ismerte, azok miatt hívott oda. Aztán egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a fotogramokat nem akarom bemutatni önmagukban, de keverni sem akarom őket mással egy kiállításon belül, mert ez egy önálló anyag, saját teret, levegőt igényelnek.
Más az indíttatás.
Igen, annyira más a kiindulópont, hogy gyengítették volna egymást szerintem. Így pedig inkább erősítik.
A közönségben férfiak és nők is vannak. A két nem képviselői kétféleképpen állnak a mosás eszméjéhez. Van a házimunkának ez a régről maradt konnotációja, hogy nőknek való. Én tisztelgek a mosógép, mint szerkezet előtt (gépfetisizmusomnak köszönhetően). Neked mit jelent a mosógép, és miért nem a turmixgép került be végül?
A megnyitószövegben elhangzott egy gondolat, hogy a mosógép plexiablaka optikai szerkezetre hasonlít. Olyan sok analógia van a mosás folyamata, vagy a mosás közben felmerülő lehetőségek és a színtan között, ami képileg és formailag is támogatja egymást, hogy nem is nagyon lehetett volna máshoz nyúlni. Hogy forgómozgás és ezáltal optikai keverés, az biztos volt – mint ahogy a Nessimes kiállításnál a szubtraktív-additív színkeverés volt a koncepció színtani alapja. Az optikai színkeverés a forgómozgással mutatható meg leginkább. Így jött a mosógép a képbe. Hogy ez házimunka, és ettől női, abban azért látok egy kis fricskát, mert színtani szempontból teljesen mindegy volt, hogy turmixgépet, vagy mást használok. Vannak például a falfesték-keverő gépek, ott a gép szélén kicsapódik a festék, létrejönnek a kvázi Pollock képek. Kész absztrakt-expresszionizmus. Attól azonban nagyon távol állok, akkor már inkább Damien Hirst cinikus-mechanikus forgótárcsás festmény-termékei. Szóval nem a mosás volt feltétlenül a legfontosabb, nem azért választottam, mert női. Nem azért foglalkozom női dolgokkal, mert nő vagyok, hanem...
Ezt azért nehéz elhinni egy kicsit. Szerintem statisztikailag később jutna egy férfinak eszébe, hogy a mosógéphez nyúljon hasonló esetben. Inkább egy betonkeverő.
…hanem társadalmi közmegegyezés, hogy azok a hétköznapi dolgok, amikkel foglalkozom, nőiek, és én pedig tagadhatatlanul nő vagyok, aki rájátszik erre az avíttas közmegegyezésre. Gyanúsan egyszerű az a nézőpont, hogy ok-okozati összefüggés volna a női témák választása és a női mivolt között. Hogy mi számít női témának, a társadalom határozza meg, nem én. Én csak tudatosan rájátszom erre. Szerintem a mosógép beemelése a színtani kontextusba meglehetősen ironikus.
Ahogy belépek oda, azt érzem, hogy a hétköznapok ihlették a munkát. Ez szerintem igaz a piktogramokra is.
A piktogram úgy alakult, hogy elkezdtem gyűjteni a csomagolásokat, és ott a zacskókon lévő képek tematizálták saját magukat. És azt gondolom, hogy ha történetesen nem a főzésre és a házimunkára tematizáltak volna, hanem autószerelésre vagy horgászatra, akkor lehet, hogy azzal foglalkozom inkább. Ezek a csomagolások tükröt tartanak a társadalomnak, amelyben maguk a termékek használatosak. A gyűjtésből pedig ez a házimunka-tematika alakult ki – és ez nem volt ellenemre, ezért vállaltam föl... Tehát az én mozgatórugóim mások, mint ami kívülről látszik, de engem ez rendkívül szórakoztat. És egyáltalán nem is tagadom meg. Ha valaki feministának nevez a munkáim alapján, azt teljesen felvállalom.
Feminista vagy?
Nálunk ennek a kérdésnek rossz az akusztikája. Sajnos Magyarországon a feminizmust még mindig a 60-as évek ideologikus mozgalmiságával azonosítják. Szóval nem vagyok programos feminista. A közéleti és a közösségi ügyeket én nem tudom közvetlenül összekapcsolni a művészettel, amit csinálok. Nemrég felkért egy feminista irodalmi társaság, hogy készítsek nekik honlapot. Jó volt együtt dolgozni velük, de aztán később nem éreztem jól magam közöttük, mert ők túlságosan tematikus-aktivisták a számomra. Mindenféle kisebbségi-esélyegyenlőtlenségi problémára érzékenyek, aktívan és direkten küzdenek, ami nagyon tiszteletreméltó, és bár maximálisan egyetértek velük ebben, innen nem találok visszacsatolást a művészethez. A művészet kérdéseket vet fel, tapogatózóbb valami – és többnyire nem talál egyértelmű válaszokat. Egy aktivista a kérdésre adott határozott válaszból indul ki, és ez viszi ki az utcára is.
És amikor a Protesta című akciódban felemelted a táblát, tudtad már a választ?
Ott csak egy gesztust emeltem át a politikai-közéleti gesztusredszerből – a tüntetés némely attribútumát. De a közösségi érdek, mint cél már nincs átemelve. Személyes dolgokért tüntettem, csak így tudtam a sajátomnak érezni a gesztust.
Ha jól értettem az akciót, éppen olyan dolgot vittél az utcára, ami ellen az ember általában otthon tüntet, a családjában, vagy éppen legbelül, csendben.
Igen.
Térjünk vissza az optikai keverésre. A felpörgetett képek is fotogramok?
A nagyok fényképezőgéppel készültek, a kicsik fotogramok. Ezeket Magyarországon csináltam, tehát eleve volt egy mérethatár. Úgy készültek, hogy közvetlenül a papírt forgattam meg. Tehát statikus fénykompozíciót vetítettem a papírra, és az forog.
Világos. Hogyan jönnek a betűk a színhez és a mosógéphez? Két forgó lightboxon is van szöveg – rajta volt a zacskón?
Nem, én írtam oda. Szövegeket egyébként is gyakran használok (a Rövid ima kiállítás csak szövegből áll). Itt a szöveg átmenet az absztrakció és a jelentés között. Mint ahogy a forgó lightbox átmenet a statikus kép és a mozgókép között. Egyébként Duchamp-nak vannak tárcsára írt szövegei, 2 éve láttam ezeket a nagy dada kiállításon forogni. Ez is ott volt a fejemben, amikor csináltam őket.
Rokon-érzésed volt?
Beszippantott, mint téged a mosógép.
Azt vettem észre, hogy amikor két különböző színű betű találkozik, az átfedésben szürke lesz. Hogy van ez? Nem ismertem ezt a törvényt, az ember ezzel nem gyakran kísérletezik otthon.
Ezek komplementer színek. Olyan, mintha színes üvegeket tennénk egymásra és úgy néznénk át rajtuk. Ez így tisztán szubtraktív keverés volna, az összes üveglapon áteresztett fény gyengébb (sötétebb keverékszín), mint az egyes összetevők színei. A mosógépes installáció kétrétegű képe viszont számítógépről megy, a fölső réteg 50%-os fedettségű, míg az alsó réteg 100%, ezért a keverékszínek többnyire világosabbnak hatnak. Számítógépen lehet ezt igazán jól demonstrálni, a természetben ilyen látványtípussal nem találkozunk.
De amit a projektor vetít, az vajon tényleges színkeverés, vagy egy program algoritmusának eredménye?
Nyilván le van fordítva programnyelvre az egész, de mi most színtanozunk, és felhasználók vagyunk a számítógép előtt. Ezért nyugodtan beszéljünk tényleges színkeverődésről.
Beszéljünk a videóinstallációról. Két projekció és egy monitor látható. A monitoron azt látjuk, ahogy kiraksz ruhákból egy színkört. A két oldalsó falon pedig egy-egy videó van, amelyen egy-egy mosógépet látunk működés közben. Hol lassított lejátszásban látjuk a zuhanó ruhákat, hol pedig felgyorsítva. Mik ezek az effektusok?
Az elmosódott felvételek stop-trükkel, a lassítottak pedig olyan kamerával készültek, ami másodpercenként 250 képkockát képes rögzíteni. Ha ezt normál módban visszajátszod, élesnek és folyamatosnak látod a lassú mozgást. Egy még sokkal nagyobb felbontásra képes kamerával szokták rögzíteni pl. a robbanásokat is.
Gyönyörű, ahogy hullanak a ruhák, sok időt töltöttem a viedós teremben.
Azt szerintem is lehet nézni.
A videó egy bizonyos pontján kinyitod az ajtót, és bedobsz egy bizonyos színű ruhadarabot, mondjuk egy kéket. Miért? A bedobott szín hatással van az összemosódásból kapott végső, kevert színre?
Igen, ez volt a koncepció. Sorban bedobálom a színkör színeit a gépbe, fehér lepedők közé. Az a címe, hogy „Az észlelésen innen és túl”. Olyan idősíkokkal operál, amit így nem vagyunk képesek látni, ahhoz túl gyors vagy lassú. Mint ahogy magunkat, az életünket sem látjuk annyira kívülről, hogy a körforgás közben észrevegyük a tehetetlenségből eredő törvényszerűségeket. Igazából ez az egész tök másról szól már, mint a konkrét színtani dolgokról.
A ruhakirakós videónak mi a szerepe? Végigvártam, hogy mi lesz a csattanó, és az lett, hogy kiraktad a színkört.
Nincs csattanó. Az a valós idejű kapocs a két másik idősík között. A másik két videóhoz pedig „színtani magyarázat”. Szerettem volna, ha maga a színkör valahogy megjelenik a kiállításon. Ez a kiállítás logója – mindhárom kiállításnak van saját logója – szerettem volna, ha ez valahol visszajön. De önmagában a színkör unalmas dolog – hacsak a ruha-kontextussal át nem értelmezem, személyessé nem teszem. Éppen ezért nincs is benne semmi trükk, sem csattanó. A saját ruhák személyessége, a ruháskosár és a teregető mozdulatok hétköznapisága és a laboratóriumi körülmények kontrasztja adja a feszültséget.
Benyúltál a szekrényedbe, és megtaláltad a szükséges színeket?
A lányoméba is. A zöld harisnyát egy barátnőm adta. Kölcsönkértem tőle a forgatásra, de azt mondta, nekem adja. Úgyhogy végül mind saját, viseltes darab. Persze az ember szekrényében nem egyforma árnyalatúak a színes ruhák sem, nem is törekedtem a színtökéletességre. A színelnevezések és a színészlelet közötti tágas területet pásztáztam inkább. Mi az, hogy zöld? A videón a zöld cikkelybe mindenféle ruha jöhetett, amit zöldnek hívunk.
Miért nem raktad ki a magukat a ruhákat a térbe?
Nekem is eszembe jutott, jó ötletnek is tartottam kiszögelni a ruhadarabokat. Várnai Gyulának van ilyen munkája, Aura címmel. Ruhákat szegezett föl a falra – jó kapcsolódási pont lett volna valakihez, akinek a munkáit nagyon nagyra tartom. Egyébként nála az ’aura’ szót a fal adta ki, a betűk negatív részét töltötte ki a ruhákkal. Azért csináltam videót végül, mert a falra helyezett objektet meg kellett volna világítani, és az a fény kioltotta volna a teremben a másik két vetítést. Meg a videónak van egy dramaturgiája. Mikor bejövök a ruháskosásárral még nem lehet tudni, mire megy ki a dolog. Csak fokozatosan, folyamamatában áll össze a színkör, amit máskülönben mindig egészben látunk. Annak meg mindig van valami kész, letudott, tankönyvi jellege. Ami a videót, mint műfajt illeti, nekem fontos, hogy egy kiállítótérben az alkotói videó nézésébe bárhol be lehessen kapcsolódni, hogy ne kelljen megvárni az elejét, ha nem pont akkor érünk oda. Ha pedig van narratívája, az legyen egyszerű, azonnal átlátható. Nézőbarát vagyok ezen a téren.
Mint néző, ennek nagyon örülök. Mesélj Székesfehérvárról – sütött a nap, nagyon kellemes idő volt a megnyitón.
Nagyon kellemes volt, igen.
Gyerekek szaladgáltak a sötét díszeteremben.
Igen, volt egy hideg, elsötétített terem, ahol a vetítések zajlottak, és volt egy napos, meleg udvar, ahol pedig a megnyitó.
Jó volt a kontraszt. Projektorokat láthattunk, amelyek a falra vetítettek szövegeket. Az egyik mozgó szöveg, a másik pedig két álló, egymásra vetített sor. A vetítő fénynyalábjába beszaladgáló gyerekek ki-kitakartak a szövegből egy részletet, ami segítette nekem a mű megértését. Biztos nem véletlen voltak ott azok a gyerekek. Magamtól nem álltam volna a projektor elé, először egymáson próbáltam a két sor szövegét elolvasni, kevés sikerrel.
Szóval neked kellettek a gyerekek hozzá.
Igen.
Akkor köszönet nekik.
Azért is jó ez, mert a művészet felnőttes dolog szerintem. Sokat kell hozzá tudni, előképzettség kell – ritkán vannak nem felnőttek az ilyen eseményeken.
Szerintem egy jó mű élvezetéhez nem kell előképzettség. Anélkül is teljesen meg kell, hogy állják a helyüket. Remélem az olyan szavak, mint például a „színtan”, nem riasztottak el senkit. Ha az ellenkezőjét gondolod, nekem az egy csalódás.
Nem gondolom az ellenkezőjét, de sok kérdésre, sok tisztáznivalóra akadtam a kiállításokat nézve.
Ezzel sokan így vannak, és ez jó is így. Jó, ha egy műhöz több síkon, több rétegben van hozzáférés. Ha nem merül fel egy nézőben szakmai tudásvágy, szerintem akkor is kaphat olyat, ami számára jelent valamit, és az nem kell, hogy pont színtani kérdés legyen. Például az irónia, amit a férfiak érdekes módon nem vesznek észre ezekben a kiállításokban, egy létező megközelítési irány, és elegendő is lehet.
Értem. Visszatérve a projektorra: a gyerekek kitakarták a szöveget, így elolvashatóvá váltak a sorok: „Rövid ima azokért a gondolatokért, amelyek sosem jutottak eszembe”. Nekem van egy vágyam: sokmindenről szeretnék beszélni, szólni, gondolkodni, csak gyakran nem jutnak eszembe ezek a „fontos” dolgok. Ezekkel a sorokkal ösztökéled a búvó gondolataidat, hogy felszínre törjenek?
Nem. Igazából minden embernek vannak olyan dolgai, amiről – mint ahogy mondod – tudja, hogy benne van, mint lehetőség – és az is lehet, hogy ha lenne rá mód, ki is tudná bontani azt a gondolatot; de az is lehet, hogy az egész eltűnik, és csak egy érzés marad. Szerintem ismerős mindenkinek, hogy vannak dolgok, amik nem jutottak eszünkbe. Sőt, valójában sokkal több olyan dolog van, ami nem jutott eszünkbe, mint amennyi igen. Amit megvalósítunk, az is sokkal kevesebb annál, mint amit nem. Minden egyes cselekedetünkkel döntünk valami mellett, és az összes többit kizárjuk az életünkből. Nekem ez régebben nagy fájdalmam volt, de kezdek megbékélni vele. Bizonyára sokminden lesz, ami még eszembe fog jutni, de még több, ami sohasem. Azzal, hogy egy imát mondtam ezért, el is fogadtam, hogy ez így rendben van.
Színesek a betűk. Van ennek jelentősége?
Ebben az installációban nincsen különös színtani jelenség. Két szín egymásra vetül két különböző fényforrásból, a tiszta additív színkeverést lehetne éppenséggel tanulmányozni. De a szöveg mindenképp magára irányítja a figyelmet. Az eredeti terv szeint a két vetítővel egymás komplementer színeiből akartam egymásra vetíteni a szöveget. Úgy képzeltem, hogy meg tudom csinálni a totális együttállást, a teljes szürkét. Hogy amikor a néző belép a terembe, először nem lát semmit, de ha beáll az egyik fénycsóvába, akkor felragyog az egyik szín, ha meg a másikba, akkor a másik. A mondatot ugyanígy sétálással lehetett volna összeolvasni.
Azt mondtad, hogy ez csak egy fényforrással oldható meg.
Így van, nem is sikerült megcsinálni – azért sem, mert nem tudtuk pontosan egymásra vetíteni a két képet. A torzulást sem tudtuk kiküszöbölni. Úgyhogy menet közben megváltoztattam a koncepciót, mert azt gondoltam, a dolog így is működik. Sőt, jobb is így: legalább nincs az az érzésed, hogy rossz helyen jársz, mert azonnal látsz valamit, igaz, hogy kaotikus, elsőre nem érthető. De ez külön szép így, hogy az ember a saját aktív részvételével a káoszban talál értelmet.
Ha hátatfordítunk ennek, akkor egy másik vetítést látunk, egy szöveg egy-egy sora kúszik lentről felfelé, úgy, hogy az írás kettéválik, majd megint egyesül. Mintha elhagyná a szöveg testét a lelke. Tetten érhetjük a komplementer-jelenséget is.
Ez a kiállítás – szövegcentrikussága miatt – a szín-probléma megközelítése a jelentés felől. Ennél a munkánál a komplementeritás már önmagában jelentéstartalommal bír. A jelenség, hogy a komplementer színek így viselkednek, ugyanaz, mint a mosógépnél, de ebben az esetben már ennek a jelentése volt a fontos, nem a jelenség maga.
Te írtad ezt a szöveget?
Hegel nyomán.
Amikor ezt a sort olvastam: „a bölcs szürkével szürkére fest”, azt hittem a Tao-te-king-ből származik a gondolat. Miért épp Hegel?
Ez egy igazi komplementer mondat, és bár én nem ismertem azelőtt (a kiállításra való készülés közben találkoztam vele), de aki konyít valamelyest a filozófiához, az általában ismeri. Megnéztem, mit mond Hegel ekörül. Ki akartam terjeszteni az egész szövegre a „komplementer” értelmezést. Nem igazán sikerült, ezért próbáltam kicsit átformálni a saját képemre a szöveget. Kétértelmű a szöveg, sugall egyfajta direkt perceptuális értelmezési lehetőséget, és egy sokkal tágasabb, elmélkedősebb értelmezést.
Mit jelent számodra ez a szöveg?
Többek között a nézőpontok változékonyságáról, relativitásáról szól. Mit jelent a valóság szemlélése? Azt szemléljük-e ami van, ami adott, vagy az a valóság, ahogy szemléljük azt, ami van? Hogy nehéz eldönteni, a dolgok változnak-e, vagy a te nézőpontod? A nézőpont megváltoztatásával minden megváltozhat, úgy, hogy közben a dolog állandó marad. Vagy az is változik. Ez egy rendszer, amiben minden állandó mozgásban van, de mindig a mi nézőpontunk a legfontosabb az értelmezésben. Ez a „szürkére szürkével” nagyon enigmatikusan és viccesen hangzik és nekem nagyon kapóra jött. Ezt a hegeli szöveghelyet hasonlóképpen domesztikáltam színtanilag, mint a színkört, amikor ruhákból raktam ki.
A dolgok változását hangsúlyozná a szöveg kettéválása illetve a komplementer-jelenség?
A komplementaritás a teljességnek is a szimbóluma. A komplementer színpár egy adott színből, és annak kiegészítőjéből áll, ami az összes többi szín, amit a spektrum tartalmaz. Valami, és minden más, ami nem ő. A teljes szürkeség olyan, mint Michelangelo márványtömbje, maga a végtelen potenciál. A szürkeségből bármi kibomolhat, abban minden benne van. Nem úgy, mint az üres papír, amin semmi sincs. A vetített szürkében az összes szín is benne van. És itt a dolog összeér a Rövid imával is.
Ez egy számítógépes animáció?
Igen.
Utolsó kérdésem technikai jellegű: rétegek egymásra csúsztatása hogyan történik? A rétegek átlátszósága hány százalékos? 50-50? Így adja ki a szürkét?
Nem, az alsó réteg 100, a felső 50. Vagy 100-100%-os layerekkel is meg lehet csinálni, a multiply funkcóval. Több olyan lehetőség van a képmódosító programokban, ami különféle színkeverési típusokat modellez.
Könnyebb a számítógéppel dolgozni, mint fóliákkal?
A számítógépes dolgokat nem lehet egy-az-egyben lemodellezni a valóságban. A számítógépen pl. nincs különbség aközött, ami a festékek keverésében alapvető különbség, hogy az önálló színeket fehérrel keverjük, vagy hígítással transzparenssé tesszük. A számítógépen csak akkor derül ki, melyik utat választottuk, ha a formát átfedésbe helyezzük egy másik formával. A felül lévő szín, ha 100%-os fedettségű, tehát világosságát fehér hozzáadásával értük el, takarószín lesz, teljesen kitakarja az alatta levőt. Viszont ugyanilyen színérzethez juthatunk, ha az átlátszóság értékét növeljük. A transzparens szín viszont látni engedi az alatta lévőt, és így színkeveredést észlelünk. Ha a két színt önmagában, viszonyok nélkül szemléljük, semmi különbséget nem tudunk felfedezni közöttük.
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a sok érdekességet.
Én is köszönöm. II. rész