Sparing Stefánia: EÁ - Az ehető Én

Az amerikai „Christmukkah”, „Christmahanakwanzika” és hasonló grammatikai torzszülemények, valamint a „Happy Holidays!” feliratú, decemberi üdvözlőkártyák jól jelzik azt a kulturális zavart, ami nemcsak a tengerentúlon, hanem már Európában is jelen van. A posztkolonializmus idején ugyanis a Vén Európa sem teheti már meg, hogy féltve őrizze több évszázados szokásait és elzárkózzon attól a kulturális, vallási és etnikai sokszínűségtől, amelynek otthont ad. Példát vehetne akár az Egyesült Államokról, ahol az angolról hibásan politikai korrektségre fordított fogalom, vagyis a píszí nevében egyre több ünnepet tartanak meg, tiszteletben tartva a különböző vallási felekezetek igényeit. Európában ezzel ellentétben a keresztény egyház és általában a vallás háttérbeszorulásával az ünnepek valamint a családi szokások folyamatosan veszítenek jelentőségükből. Ez a helyzet a hagyományok megszűnését, az értékrendszer válságát és új identitások keresését eredményezi; olyan problémákat, melyekkel mi magunknak is szembesülnünk kell. Népi és vallási szokások üresedtek ki és tűntek el, hiányukkal még tovább rombolva nemcsak az egyház, de az egyre bizonytalanabb lábakon álló család intézményét is.

Az ünnepi szokások formálódása érhető tetten Eperjesi Ágnes Az ehető Én című kiállításán is, ahol olyan különleges alkalmakra készített torták képeit gyűjtötte össze, melyek tetejére a jó kívánságok mellett az ünnepeltek fényképe került (Internet, 2012). A megértésben egy másik, a cukrászdát megörökítő kép segít: a tábla szerint mi magunk is rendelhetünk hasonlót, tortánkat ostyalapra, ételfestékkel nyomtatott fotóval díszíthetjük. Vagy vásárolhatunk Disney és más mesefilm figurák, szuperhősök képével készült ostyát, így szerezve örömet a legkisebbeknek is. Az interneten fellelhető képek alapján sokan hódolnak az új divatnak és teszik szeretteik képét a süteményre, mindegy, hogy az alkalom születésnap, esküvő vagy elsőáldozás. A kiállításon azonban tetten érhető az új hóbort abszurditása. Az ehető kép technikai újításának ugyanis ára van, az ünnepelt éltetése egyben a szimbolikus megsemmisülésével jár együtt, amikor a tortát felvágják, majd megeszik, a hozzátartozó képpel együtt.

A téma vallási vonatkozásaira, a bálványimádás tilalmára hívja fel a figyelmet Eperjesi nagyméretű fotóján, melyen ez a felirat olvasható: „Ne csinálj magadnak ehető képet!” A fotó két oldalán, mint a triptichon két szárnya, egy-egy videó foglal helyet, melyek óva intenek, a torta felszeletelése és elfogyasztása egyben a csodált kép elpusztulását jelenti. A képrombolás groteszk példázata az oldalsó falon látható két nagyméretű kép, melyen nagymama és édesapa „saját magát” vágja fel és kínálja fogyasztásra. A kiállított munkák egyik kiindulási gondolataként határozható meg a nyomtatott képek hordozója és az úrvacsora keresztény szertartásában Krisztus testét szimbolizáló templomi ostya között vonható párhuzam. Eperjesi erre a párhuzamra játszik rá explicit módon a Nemima (2012) című húsz perces videójában és az Éles és életlen kurátorok (2012) című művében is, melyben a látogató szubjektív döntésének eredménye, hogy az ostyákra nyomtatott, a magyar kortárs művészeti szcéna kurátorai az imádat tárgyává válnak, vagy képük elfogyasztásával rituálisan megsemmisülnek.

A rituális megsemmisülés valamint bálványimádás és képrombolás a kép és a valóság közötti kapcsolat kérdését járja körül, de a kiállítás címe, „Az ehető Én” is magába foglalja a problémát. Annak lehetőségét, hogy egy fényképre mint fogyasztható és eldobható termékre tekintsünk, a digitális reprodukció kora hozta magával. E kor fotói maguk is átmeneti pillanatképekké váltak, hordozhatóak és kitörölhetőek lettek, dematerializálódtak. Létezésük immár nem feltétlenül kötődik egy hordozófelülethez, ezzel együtt könnyen reprodukálhatóvá váltak. Eperjesi már a korábbi munkáiban is foglalkozott a képkészítés új lehetőségeinek kutatásával, érdeklődése sokáig a csomagolásokon fellelhető piktogramok felé fordult (pl. Szorgos kezek, 2000), melyekre mint univerzálisan értelmezhető képi kódokra tekint. „Az ehető Én” esetében a képek médiuma, vagyis a torta jelenti az univerzális kódot, mely kultúrától és eseménytől függetlenül az ünneplés jelentését hordozza magában, míg a rátett fénykép élettartama és értéke csupán az eldobható piktogramokéval egyenértékű.

Szerteágazó, ahogyan Eperjesi az ostya témáját feldolgozta: fényképek és videó mellett installáció, fotódokumentáció mellett diákokkal megszervezett együttműködés is a projekt része. Ugyanakkor a galéria kiadványán túl kevés támpontot kapunk azzal kapcsolatban, hogy egyetlen nagy projektet vagy a témájában összekapcsolódó, mégis önálló művekből felépülő egyéni kiállítást látunk. A különböző címek alapján az utóbbi feltételezést vélhetjük helyesnek. Szintén az egységes kép hiánya keltheti bennünk azt az érzést, hogy a posztamensen álló réztálba helyezett kurátor-ostyák kissé kilógnak az anyagból. Kevés támpontot kap ugyanis a befogadó, hogy anyagán túl még hogyan kapcsolódnak a kiállítás többi részéhez, miközben térben, valamint az ostya hangsúlyozásával mégis összekötik a főként fotókból álló baloldali teret és a Nemima című videót.

A kiállítás olvasatában az „ehető Én” gondolata a hagyományok felbomlásának egyik következménye, az eltűnt szokások és értékek után keletkezett űr manifesztálódása. A vallás háttérbe szorulásával az egyén feladata lett saját értékrendszerének felállítása, mely rendszer közepén már maga az individuum áll. Az állandóan változó értékek zavarában kelt életre az ünnepelt Én pusztulását determináló képes ünnepi torta is. Emellett a tárlat egyben felhívás is a látogatók számára, hogy revideálják a képekhez fűződő viszonyukat, tudatosítsák magukban az elkészített vagy befogadott képek értékét.