Az írás az Artmagazinban
Az autizmus divatos betegség, ezért azt gondoljuk, ismerjük. Csakhogy e tág spektrumú létállapotnak legfőbb jellemzője a zártság, a külvilágtól való izolációja. Az ismeretlenhez való közelítésnek sok féle módozata lehetséges, definiálható természettudományos pontossággal és megragadható művészi eszközökkel: az orvos diagnosztizál, a laikus tolerál, a művész beleérez. Utóbbinak kivételes gyakorlata van ismeretlen (lelki) tájak meghódításában. A művészeket a modern kor kezdete óta erős empatikus kötelék fűzi a mentális betegekhez, talán mert maguk is saját világot építenek, gyakorta megélve az idegenség magányát. A többség számára azonban, akárhány film és olvasmány után is, az autizmus idegen bolygó marad. Ahogy a most bezárt székesfehérvári és dunaújvárosi tárlat címe is sugallta, való világunk számára legfeljebb metaforaként értelmezhető. Az érzelmi impulzusokat radikálisan kiiktató ráció, az idegennek megélt világban biztonságot nyújtó monotonitás olyan sajátosságai az autizmus lelkiállapotának, amely vizuális eszközökkel is jól megragadható. Az autizmus mint metafora című kiállítás alkotásait olyan vizuális kifejezési formák kapcsolták (szorosabban vagy lazábban) az autizmus mentális állapotához, mint a szabályosság, mechanikus mozgás, rácsszerkezet, repetíció, ciklikus ismétlődés.
De hogyan is lehet formába önteni a hiányt? A társas kapcsolatok hiányát, az érintések hiányát, az érzelmi kötelékek hiányát. A vegytiszta csendet, az értelmezhetetlen zajokat, aztán az öndestrukció kitöréseit, majd az újra visszazáruló falakat. Eperjesi Ágnes installációja arról a hiányról szól, amit autisták környezetében élők megtapasztalnak, és talán betekintést nyújt abba a hiányba, amit ők maguk megélnek velünk kapcsolatban. Eperjesi viszonya tárgyával mélységesen komoly és tiszteletteljes. Ahogy egy autistánál illendő, nem érinti meg, csak közelít hozzá. A megismerés vágya vezérli, a megértés illúziója nélkül.
Dávidot, a most harmincas évei közepén járó férfit gyermekkora óta ismeri, s így azt is tudja róla, hogy súlyos állapota miatt szülei gondozására szorul. Mivel nem beszél, Eperjesi sem tudott vele közvetlen személyes kontaktusba lépni, annak ellenére, hogy rendszeresen találkoztak. A fiúnak évekkel ezelőtt lett szokásává, hogy szívesen bíbelődött szappanokkal, puszta kezével lyukakat vájva a száraz anyagba. Talán a felszabaduló illatanyagok izgatják érzékeit, mindenestre munkálkodása oldotta feszültségét és idővel kényszeressé vált: minden áldott nap körmeivel kivájt egy szappant. Szülei a felgyülemlő (de még használható) szappanokat nem dobták ki, hanem autista otthonoknak adományozták. Eperjesi Ágnes ezekből vitt haza egy csomaggal. „Leleteit” egy restaurátor alaposságával vette szemügyre: letisztogatta, megfigyelte, rendszerezte. Szisztematikus és idő igényes munkájával közvetett kapcsolatba került Dáviddal, palackpostaként nyitogatva a mi világunkba dobott tárgyait. A szappanok (újra) megmunkálása hónapokig tartó folyamat volt, Eperjesi pedig a monoton munka révén belehelyezkedett a fiú szerepébe, de áldozatos azonosulása révén a vele szoros életközösségben élők önzetlenségét (szimbiózisát) is megélte.
A természettudományos „nyomrögzítés” részeként Eperjesi először is lefotózta a megtisztított tárgyakat. A kivájt szappanokról készült fotói a tudományos dokumentáció igényével készültek: a tárgy legjellemzőbb nézetét mutató, élesen exponált, semleges háttér előtt készült, fekete-fehér fényképek. Objektív felvételek, amelyek természetüknél fogva semmit nem közvetítenek abból a feszültségből, amelyet a fiúban a szappanok kivájása enyhít, sem abból a fizikai fájdalomból, amely együtt jár az árkok kimélyítésével. A fotó absztrahál, kivonja az eredeti tárgyból illatát, színét, tapintását. Nexusa tárgyához érzelemmentes, mint egy orvosi diagnózis. Az installáció első szobájában, ezekből a felvételekből készült, szem magasságban elhelyezett, összefüggő csík jelenik meg. A szappanok elvont alakzatai lineáris rendben sorakoznak, csak a figyelő tekintet előtt tárul fel egyéni karakterük. A linearitás egyúttal Dávid tevékenyégének időben ismétlődő, visszatérő ritmusát is megjeleníti.
Az első tér szikár, puritán karaktere után mellbevágó a következő, középső terem
elrendezése. Itt mellmagasságig érő, a tér egészét betöltő emelvényen több száz, szigorú glédába állított szappan sorakozik. 365 szappan: minden nap egy megmunkált tárgy. A kényszeres cselekvést az idő szekvenciája tagolja. A szappanok vájatait Eperjesi Ágnes betonnal öntötte ki. Gesztusa egyszerre rekonstruáló és gyógyító, racionális és empatikus. Visszaállítja az eredeti állapotot, mint egy restaurátor és „begyógyítja” az érzékeny tárgyon esett sebeket. Beton és szappan két külön világ: egyik szilárd és állandóságra termett, a másik illanó és efemer. Értelem és érzelem, ráció és ösztön két pólusa. A kettő kémiailag taszítja egymást, a szobrászatban „formaelválasztó” anyagként használják őket. Mivel a két anyag közt nem jön létre kötés, minden egyes megtisztított vájatot kötőanyaggal kellett lealapozni a kiöntése előtt. Eperjesinek tehát lényegileg idegen minőségek egyesülését (közelítését) kellet megoldania. Maga a kivitelezés aprólékos, áldozatos munkája is részévé vált a „mentális közelítés” folyamatának. A néző szemszögéből a színes szappanokon szétterülő beton szürke anyaga a két világ találkozásának lehetőségét is szimbolizálja.
Az összeférhetetlenség mellett a hozzáférés nehézsége is formát kap az installációban, hiszen a szappanokat hordozó asztallap megakadályozza a nézőt a tér bejárásban. Az asztal szélén fekvő szappanokat még megérintheti, de a legbelső sorok nem hozzáférhetőek, ahogy az autista személyiségének belső magja is zárt. Az idegenség metaforája maga a hordozó asztallap, amely Bene Tamás építész közreműködésével készült, egybe öntött betonlap. Úgy tölti be a teret, hogy egyúttal lehetetlenné is teszi a benne való mozgást: kitölt és kirekeszt. Úgy illeszkedik a szoba alaprajzához, ahogy a beton a szappan árkaihoz. Idegen test a térben, ahogy idegen szemlélővé válik testhatárain a néző. Kiszorít és bezárkózik, ahogy a helyspecifikus, monolit öntvény sem léphet ki a térből. Mozdulatlanságra ítélve, a sarokba szorítva létezik csak, saját ormótlan monumentalitásának foglya.
Az utolsó, sötét térben diavetítő kattog. Monoton zaja az ismétlődés csöndjével tölti meg a teret. A tapintható, szagolható tárgyak virtuális fényjelenséggé absztrahálódnak. A diaképek egyenként, nagy méretben szembesítik a nézőt a kivájt szappanokról készült fényképekkel. A fekete háttér előtt rögzített tárgyak lebegő sziklák benyomását keltik. Óriás, távoli meteoritok, egy ismeretlen bolygó távoli maradványai.
Az autizmus ideje elnevezésű kampány részeként megvalósuló, annak tudományos kutatásán dolgozó csoportok együttműködésével kísért tárlat mély nyomot hagy a látogatóban. Előkészíti és megteremti azt az empatikus nyitottságot, ami minden további segítés és fejlesztés előfeltétele. Teszi mindezt olyan érzelgősségtől mentes, lényegre törő vizuális nyelven, amely épp szikár puritanizmusánál fogva rokon az autizmus világlátásával. A fotó, tárgyinstalláció és (mozgó)kép ugyanazon tárgy három irányú megközelítését nyújtja, a fizikai jelenléttől a gondolati (konceptuális) absztrakcióig. Azt sugallva, hogy a megértés előfeltétele a kívülálló szemszögének folyamatos változtatása. S bár egyik nézőpont sem ígéri az enigma megfejtését, miközben rögzíti és felmutatja azt, személyessége révén bevon az autizmus mentális állapotának körébe. Általa megtapasztalható, hogy ami látszólag távoli meteorit, elfér a tenyerünkbe, mert nem egyéb, mint egy körömmel kivájt, illatos szappan.