Egy kivérzett, kampóra akasztott nyúlban több tartás van, mint egy ínycsiklandozó nyúlgerincben, a nyers almában több, mint az almás pitében, a hüvelyes zöldborsóban több, mint a zöldborsófőzelékben. Alighanem ez az oka annak, hogy a festők majd a fotósok körtéket, almákat és más gyümölcsöket, sonkát, gombát, narancsgerezdet és zöldséggel megrakott kosarakat, nyúzott nyulat, kitekert nyakú szárnyasokat és a rájuk szállt legyeket örökítették meg csendéleteiken. Egyszóval mindig a tálon kínált gyümölcsöt vagy a feldolgozásra váró nyersanyagot, ̩s szinte sohasem a kész ételt. Bizonyára formaösztönüket zavarta a levesek, főzlékek, a mártásba vetett húsok, saláták, tésztaételek és más effélék zavaros tömege. Talán csak az egészben sült halnak, malacnak vagy csirkének kegyelmeztek, melyek némiképp megőrizték integritásukat, egy hajdani élet kontúrjait s nem váltak puszta elfogyasztásra ítélt étellé. A friss zöldségek és gyümölcsök letisztult formáinak plasztikus szépsége elfedi anyagiságukat. A főtt étel látványát viszont mindig belengi a múlandóság melankóliája. A felismerhetetlenné főzött húsok, az apróra vágott, megpuhult zöldségek belehullanak a leves, a főzelék, a mártás formátlan masszájába vagy a salátástál káoszába. A kész étel maga a megtestesült formátlanság: a leigázott, meggyötört, szétdarabolt, halott anyag másodlagos formakészletéből építkezik, így határozott körvonalakat vagy formát csak a táltól remélhet, melynek alakját felveszi.
A kész étel tál nélkül semmi. Ki látott már ráklevest, spagettit vagy akár tortát önmagában, bármiféle edény, lábas, tányér vagy tál nélkül? Ha mégis találkozunk effélével, ha véletlenül az asztalunkra kerül, piszoknak tekintjük csupán, melyet sietünk feltakarítani. Van valami tisztátalanság az elkészített ételben, s ha nem volnánk rákényszerülve, hogy megegyük, aligha volna más, mint megvetésünk tárgya. A főtt étel az élet kavarodását hozza magával a művészeti formák világába - épp ezért nincs is bejárása ebbe a világba. A nyers étel úgy áll szemben a főttel, mint természet a csinált dologgal, forma a formátlansággal, mint élet a halállal.
A szakácskönyv az egyedüli hely, ahol a kész ételek képei polgárjogot kaptak. De az ételek itt épp művészi tálalásuk miatt kerülnek valamiféle megszépítő messzeségbe, úgyhogy ezek a fényesre suvickolt, előnyösen megvilágított ételek alig emlékeztetnek azokra , amelyekkel az életben találkozunk, és nap mint nap megeszünk. Mindenestől művi hatást keltenek, de ez a műviség nem a főtt étel említett csináltságához, formátlanságához kötődik: ezek az ételek nem a megdolgozásba, hanem a szépségbe halnak bele.
Eperjesi Ágnes Tele tálak sorozatának képeit nevezhetjük ugyan szépnek, de ez a szépség magukból az ételekből sugárzik, belülről fénylik. Képein az árnyéklétre szenderült ételek kísértetei neonfényű emlékként térnek vissza. A tálak monokróm hátterük éjszakájából bukkannak elő, vagy inkább lebegnek ebben a sötétlő színszószban. Ezeknek a képeknek semmi közük a szakácskönyvek derűs fénybe állított, szépelgő ételkölteményeihez. A Tele tálakon átderengenek az éjszaka tilalmas, tisztátalan, egymásba hatoló formái. Összhangban van ez azzal, hogy Eperjesi azokat a zacskókon levő ábrázolatokat használja fel, melyek sorsukat hulladékként a kukában végzik. A piktogramoknak ezzel az újrafelhasználásával mintha egy művészi probléma megoldására talált volna rá: nem egyszerűen művészet születik itt a szemétből, hanem a kész ételek perlik vissza helyüket a művészetbe. A használati utasítás képecskéi egy különös átfordítással gondolati és érzéki töltést kapnak: így lesz belőlük művészetrecept.
Fordítás: Beck András