Máthé Andrea: „A szellem időtlen tartalma”?
megjelenés előtt

Gondolatok a szakralitás és a kortárs képzőművészeti alkotások kapcsolatáról

2012 őszén Budapesten párhuzamos időben volt látható Lovas Ilona és Eperjesi Ágnes kiállítása. Lovas Ilona hat viszonylag nagyméretű képen tört, elmozdult tenyerek lenyomatait állította ki, amelyek vera iconra, a szakrális képre emlékeztettek már távolról is; Eperjesi Ágnes fotókat, installációt, videót mutatott be. A két kiállítás egyazon anyag és egyben jel alkalmazásában kapcsolódott össze — erre koncentrál rövid reflexióm —, egyébként, láthatóan, teljesen különbözött. Ez a közös pont — telített kör — az ostya (anyagának) felhasználása volt a műveken. Ez az ikonografikus(és megszentelve keresztény liturgikus) jel különféle jelentéseket és kérdéseket közvetített. Lovas Ilona anyagszerűséget hangsúlyozó képein az affirmatív árnyalat, a tört kezet gyógyító ostya jelent meg, a kéz és a szakrális szféra közötti közvetítés, az átváltozás és az átváltoztatás jeleként. Eperjesi Ágnes kiállítása azokra az emberi érzékenységi határokra kérdezett rá — az arckép roncsolása az ételre és ostyákra fotózott portrék és az ostya profán rágcsigálásának, elfogyasztásának dokumentálása révén —, amelyet ma a mindennapi élet szétfeszít, semmibe vesz. A kiállítás részeként egy fehér terítővel leterített asztalra kehelyszerű tortakínálót állított, amelyre ostyákat helyezett (az ostyák egy részének felületére kurátorok arcképét fotózta rá). Külön megfigyelés nélkül is feltűnt, hogy a látogatók óvatosan közelítenek az oltárra emlékeztető installációhoz, egy pillanatra meghökkenve vagy -döbbenve megállnak, nézik, és vagy egyáltalán nem nyúlnak hozzá, vagy csak hosszas gondolkodás után, kissé mintha vonakodva tennék meg. Lovas Ilona képein a nézők közeledve ismerték fel a kerek foltok ostya-voltát, és elhalkulva próbálták megfejteni jelentését a bepólyált tenyereken. Mintha a kiállításterekben a befogadók észlelő érzékenysége tapinthatóan észlelhetővé vált volna; szinte mindenki érzékelte a ’valami más’ vagy az ’egészen más’ világának felvillanását: Lovas Ilona kiállításán lecsendesítő sugallatként hatott, Eperjesi Ágnesén felforgató, visszás erőket mozgatott meg. Mindezek az állítások megfigyelésen alapulnak, verifikálhatóságuk is kétséges lehet, hiszen csupán szubjektív nyilatkozatok támaszthatják alá. De amiképpen már Immanuel Kant is határt szabott a hit vonalán az emberi megismerés számára, hasonlóképpen lehetnek és vannak a szakrális közölhetőségének, érzékelhetőségének és a róla való beszédnek is határai.