Kulcsár Balázs: A képeimben nem sérülések, inkább simogatások vannak – interjú, Magyar Műhely, 196. szám, 2021

Az interjú az első megjelenés helyén, ParisBudapestMetro, 2021

Eperjesi Ágnest a színtanulmányai képeihez kötöm, ugyanakkor művészete sokrétű, amely egyaránt tartalmazza a "Családi album" fiktív fotóit, melyhez ráadásul képaláírások is tartoznak, és az acb Galéria által frissen megjelentetett korai munkáit, melyek akár a neoavantgárdhoz is tartozhatnának. A folyton megújuló művésszel a Liszt Ferenc téren ültem le beszélgetni.

- A Neon galéria vezetője, Tóth Árpád azt mesélte, hogy az a legnagyobb félelme a válság miatt, hogy a művészek abbahagyják a művészetet, mert nincs rájuk szükség. Ez egyébként is az a pálya, ahol 10 diplomásból 1-2 marad meg a pályán. Te hány olyan embert ismersz, akik abbahagyták?
- Sok ilyen embert ismerek, de ez nem hiszem, hogy a Covid miatt lenne. A legnagyobb rálátásom a pályakezdőkre van, mert 10 éve tanítok a Képzőművészeti Egyetemen, és a diákok közül eleve nem mindenki lesz művész. Sok művész nem is jár művészképzésre, hanem autodidakta módon építi fel magát. A művészetben a legerősebb hajtóerő mindig is az volt, hogy az ember valami belső kényszert érezve alkot, akkor is, ha épp akkor nincs a munkáira szükség. Ma szerintem a politikai környezet nagyobb hatással van arra, hogy a művészek feleslegesnek érezzék magukat, mint a Covid.
- Talán az is lehet emögött, hogy mondjuk orvos nehezen lehetek szakirányú diploma nélkül, művész -és még százezer más -igen. De ebből még mindig nem következik nekem, hogy ha már egyszer beiratkozom a művészeti egyetemre, akkor 10 % körüli az esélyem, hogy ebben a szakmában fogok dolgozni.
- Nagyon sok mindent tanulnak viszont az egyetemen a diákok, amivel művészetközeli szakmákban jó eséllyel tudnak dolgozni, szerintem ez nagyon fontos. A művészetet amúgy sem szakmának gondolom, hanem valamiféle életvitelnek, ami inkább a függetlenségről szól, számomra legalábbis. És egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, ha egy művész nem a művei eladásából él, hanem valami mást dolgozik a megélhetésért.
- Erre mikor döbbennek rá a hallgatók?
- Ez a családi háttértől is függ. De sok diák jön úgy egyetemre, hogy el kell tartania magát, és az pokoli nehéz.
- És te miért nem adtad fel? Biztos neked is volt egy csomó nehéz pillanatod, amikor feladhattad volna.
- Nem tudok mást csinálni. Egyetem után eszembe sem jutott, hogy állást keressek, annyira magától értetődő volt a szabadúszás, már ami a megélhetést illeti. És pár évet leszámítva nem volt egzisztenciális félelmem, és sok pénzt sem akartam keresni. Amikor nagyon aggódtam azon, hogy miből tartom el a kislányomat, akkor elmentem állásba, és vicces, hogy ma tanárként jóval kevesebbet keresek, mint akkor, 25 éve. De amikor kaptam egy művészeti ösztöndíjat, és nem engedtek el pár hónapra fizetésnélküli szabadságra a munkahelyemről, felmondtam. Igaza volt a főnökömnek, aki azt mondta, döntsem el, melyiket csinálom.
- Erről anyukám jut eszembe. Egy XIII. kerületi panelban laktunk, és ott kezdte el mondogatni, hogy éhen fogunk halni. Aztán amikor később jobb lett, akkor is mondogatta, rajta maradt.
- Az, hogy a művészetemből éljek meg, soha nem volt prioritás. És nem is gondolom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy valaki művészettel foglalkozzon.
- A vírus miatt tavasz óta nem járok be a munkahelyre, és elkezdtek hiányozni azok az apróságok, amiket korábban észre se vettem, mondjuk a folyosón találkozok valakivel, és pár szót váltunk. Neked volt ilyen érzésed mostanában, hogy nincs körülötted senki?
- Most nem, mert amíg csak le nem zárják újra az egyetemet, addig élőben igyekszem tartani az órákat (az interjú 2020 október elején készült). Az elsőéveseknek, akik már online felvételiztek, és azalatt sem találkoztak egymással, életbevágó, hogy fizikailag is együtt lehessenek, megismerhessék egymást. De abszolút értem, hogy miről beszélsz. Tavasszal kicsit élveztem, hogy nem járunk be, mert bár több lett a munka, de kevesebb volt a stressz. Kiderült például, hogy mennyire stresszel a közlekedés, és így nyugodtabb lett az élet. De most úgy érzem, nagyon hiányozna, ha még egy félév teljesen otthonról menne. Ez ilyenekből tevődik össze, amiket te is mondtál, az interakciókból.
- Egyszer azt nyilatkoztad a fotogramjaid kapcsán, hogy sokkal jobban érdekel a laborban való matatás, a vegyszerekkel való munka, mint a valóság leképezése. Én azt vettem észre, hogy engem az analóg fotóban az érdekel, hogy egy saját világot mutassak meg, nem a valóság. Ez téged érdekel vagy egyáltalán nem fontos?
- Nem az a motivációm, hogy a saját belső víziómat lássam viszont - olyat is csinálok, de az nettó terápia. Inkább az érdekel, hogy olyan kérdéseim legyenek, amelyekre a munka során kaphatok választ. Az hajt, hogy kíváncsi vagyok a világra, provokálom a valóságot, hogy mutasson meg magából valamit. Ha ezt csinálom, abból úgysem tudom teljesen kizárni saját magam, és annyi épp elég is abból, hogy a belső vízióim is megjelenjenek valahogy. A fő hajtóerőm a kíváncsiságom.
- Mondhatjuk azt, hogy a laborban kísérletezel és improvizálsz, majd megnézed, mi sült ki belőle?
- Ez is benne van, meg intuíció is, de a sötétkamrában nagyon pontosan ki kell előre találni, mit fogok csinálni. Azért kell pontosan tudni, hogy mit csinálsz, mert a laborban teljesen sötét van, nagyon kell koncentrálni és könnyű rontani, ami nem baj, mert így a véletlen is meg tud jelenni a munkában. A fotópapírnak megvan az a látens képessége, hogy amit rögzít, nem azonnal jelenik meg, ezért nagyon jó lehet "faggatni", olyan kérdéseket feltenni, amire nem tudjuk a választ, mert azt csak "ő" tudja majd elmondani, ha előhívtam. De ehhez nagyon pontosan ki kell találnom a körülményeket.
- Sajnos nem jó emberrel beszélsz. Nekem a labormunka sokszor kínszenvedés volt, mindig izgultam, hogy nem régi-e a hívó, jó-e a fixír, nem tartom-e túl sokat a szárítóban és égetem el ezzel a papírt.
- Sok hibalehetőség van, ez igaz.
- Nagyon sok, és azt még nem is mondtam, hogy eltalálom-e a megfelelő expozíciós időt, ezért furcsa nekem, hogy te ezt élvezed.
- A koncentráltságot szeretem, az összpontosítást, és hogy ami előjön a hívógépből, azt nem én csinálom, hanem a körülmények megfelelő összehangolása hozza létre. És azt, hogy mindig van benne váratlan eredmény is, ami további kérdéseket is generálhat. A vegyszerek, meg minden, amit az előbb felsoroltál, bár fontosak, de mivel nincs saját laborom, hanem a Lab4Art-ban szoktam dolgozni, ezzel a részével nem kell törődnöm. Mátyus Andrea és Felicides Ildikó nem csak fenntartják a profi laborkörülményeket, hanem mindenben, amiben tudnak, segítenek is. Rendszeresen dolgozom náluk, mostanában például Möbius szalagot formáztam fotópapírból, mert a végtelen papírszalagnak mégis csak az egyik oldala fényérzékeny, és azon az egy oldalon jelenik meg a másik, nem fényérzékeny oldal is, mert az mégiscsak átvilágítódik egy kicsit, hiszen a papír részben átengedi a fényt. Tehát egyszerre, ugyanazon a síkon jelenik meg az egyik oldal valósága, erősen és konkrétan, és a másik oldalé, kicsit a halványabban és kevésbé kontúrosan, de mindenképpen összekapcsolódik a kettő, és a formák egybefonódásával direkt folytatását adják egymásnak. Amikor összeérintem a Möbius szalag két végét, akkor síkként végtelent kapok ugyan, de a térbe került fényérzékenység miatt az előhívott papíron olyasmit fogok látni, amit nem ismertem eddig. A fotópapír ebbéli tulajdonságát használva és a térbeli viszonyokat újra síkba kiterítve a kettő együtt új világot jelenít meg a számomra.
- Ilyenkor a végeredmény a hajtogatott vagy a kiterített tárgy?
- Ez egy jó kérdés, mert ezeket még nem állítottam ki soha, nem tudom még pontosan. (a képek az interjú megjelenésének időpontjában is láthatóak az acb galériában, április 15-től május 21-ig) Valószínűleg síkban lesznek, de szeretném finoman jelezni a készülésük térbeliségét.
- Mellé fogsz rakni magyarázatot vagy az nem kell?
- Még ezt sem tudom.
- Az fontos, a fotópapír és a nagyító milyen márkájú legyen?
- Nem. Ezért is jó a bérelt fotólabor. A lakásom persze műterem így is. Általában otthon találom ki a kérdéseimet, a konkrét fogásokat, ha kell, az eszközöket is elkészítem hozzá, és ha kell, a mozdulatokat is gyakorlom. A sötétben pl. nagyon nehéz a celluxokat jól kezelni, és általában is igaz, hogy ami a laborban történik, az valójában egy performansz a sötétben, amit a fotópapír rögzít.
- Ha a laborban történik egy hiba, amit mondjuk csak te látsz, akkor azt eldobod, vagy az is a művészeted része, hogy van ott valami spontánul odakerült részlet.
- Nem dobom el. Ez a véletlen faktor, ami miatt izgalmas az egész. Általában ezek a hibák olyan pontatlanságok, amelyek az emberi kéz érintését, munkáját jelzik, azt, hogy nem számítógépen generáltam az eredményt. Ennek inkább örülni szoktam, egyáltalán nem zavar. Más esetben meg épp a hiba lendít tovább, mert pont valami olyan összefüggést juttat eszembe, amin érdemes továbbmenni.
- Ha most végignézném az összes albumodat, akkor látnék ilyeneket, vagy ezt csak te tudnád megmondani? Az acb galéria könyvét nézzük (Eperjesi Ágnes: Korai fotográfiai munkák 1986-1999, acb ResearchLab, 2019), a 81. oldalt (Maszkok, 1986). Ezek negatív képek, vannak rajtuk húzások, belógnak szöszök, ezeket így akartad?
- A kérdés itt eleve inkább az volt, hogy amikor hívás közben vegyszerekkel, vagy plusz fénnyel manipulálom a képet, akkor mi történik. Ez nettó kísérletezés volt az eszközök tulajdonságaival. Ecsettel viszek hívót a fotópapírra, nem az egész képet hívom elő, hanem csak részeit, tehát kvázi úgy festek a vegyszerrel, hogy nem csak az én gesztusom látszik, hanem alatta előjönnek részletek az eredeti képből. Vagy pontfénnyel, zseblámpával helyileg szolarizálom a kép részleteit. Ezen a konkrét oldalon látható képen pl. fényceruzával csináltam a gesztust, ami lokális szolarizációt eredményezett. Azt akartam kipróbálni, hogy hívás közbeni manipulációval milyen változásokat tudok elérni. Ehhez ugyanazt az egy negatívot használtam, ami egy arckép, az egyetemi legjobb barátom portréja. Ez a régi sorozat amúgy 32 darab kép egyben. Mindegyik képen van plusz fény, szolarizáció, vegyszerfestés. Ha egyben látja a néző az összes képet, akkor jobban rájön erre. Még sohasem volt kiállítva.
- Engem ez a kép Arnulf Rainer képeire emlékeztet. Ez itt mellette sokkal finomabb, mellette ez lehetne Basquiat. Én itt nagyon sokféle stílust látok.
- Tetszik amit mondasz, mert én erre soha nem gondoltam. De nem azért olyan az egyik vagy a másik, mert stílusgyakorlatot szerettem volna csinálni. Ha valaki utólag ezt látja bele, annak persze örülök, mert szerintem is vannak kapcsolatok, de számomra ez csak azt jelenti, hogy a kultúra nagyon is hat tudat alatt.
- Akkor téged ebből a fény-árnyék hatás érdekel?
- Ebben a sorozatban mindig ugyanazt a negatívot használtam, ami egy nagyon maszkszerű emberi arcot ábrázol. A maszkszerűségére akartam ráerősíteni a kémiai manipulációval.
- De akkor lehettél volna radikálisabb. Mondjuk egyáltalán nem látszik az arc, vagy egy csík látszik csak.
- Ez így van, lehettem volna radikálisabb. Amikor megjelent ez a könyv, előtte Várnagy Tibornak jelent meg könyve ugyanebben a könyvsorozatban, az acb ResearchLab sorozatában. Ebben láttam egy önarcképsorozatot, ami meglepetést okozott, mert nem ismertem őket, pedig Tibivel 4 éven át együtt dolgoztunk és közös munkákat készítettünk. Ezek a képei nagyon tetszettek. Ezek a munkák sokkal radikálisabbak, Tibi fizikai sérüléseket okozott a papíron. Önarcképet használt, és átszúrta a papírt két ujjával, úgy fotózta vissza a képet, hogy az ujja kilóg a képből. Az én általad említett képeimen nem sérülések, inkább simogatások vannak. Az egyetlen sérülés, amit minden képen látsz, a lefotózott barátnőm arcán van, a homlokánál – zsilettpengével vágott egy jelet a homlokába. Emiatt a sérülés miatt csináltam meg róla akkor, 86-ban ezt a portrét, mert le voltam nyűgözve a gesztus valódiságától, vadságától, sokrétű jelentésétől. A kísérletekkel inkább ezt az önmagán elkövetett sérülést akartam körüljárni, a magam számára értelmezni az ő gesztusának jelentésrétegeit.
- Miért van csukva a szeme a modellnek?
- A maszkszerűség miatt. A világítás miatt eleve nem látszik a nyaka, így képileg olyan, mintha az archoz nem tartozna test, emiatt maszkszerű. Egy maszknak pedig nincs szeme.
- Kerekes Gábort ismerted?
- Persze.
- Ő számomra nagyon fontos szereplője volt a kortárs fotónak, egyrészt mert ő is szerette az analóg eljárásokat, másrészt szinte minden megnyitón ott volt, nem csak a Nessim galériában, hanem mindenhol, és lehetett vele beszélgetni szinte bármiről.
- Én is nagyon szerettem Gábort, rengeteget tanultam tőle, jelentős szereplője a szakmai utamnak. Meghatározó élményem volt vele az is, amikor Amsterdamban kettőnket hívtak meg kiállítani egy galériába, mert akkor egy szállodában laktunk, rengeteget beszélgettünk, sok időt töltöttünk együtt. Még egy cipőboltba is bejött velem, neki köszönhetem azt is, hogy nem egy, hanem két pár cipőt vettem egyszerre. Ott egy egészen más arcát ismertem meg, mint amit addig tudtam róla. Megnyílt, elárult dolgokat magáról, melyek régóta nyomasztották. Megrázó és felemelő volt egyszerre.
- Végülis nem kérdeztelek Várnagy Tiborról...Tudnál ma együtt dolgozni valakivel?
- Dolgozom együtt emberekkel most is. Vannak olyan projektek, ahol segítenek mások, olyasmit adnak a munkámhoz, amihez az ő érzékenységük kell. Vannak olyanok, ahol én csak a szervező vagyok. Sokszor egyszerűen csak fontos, hogy ne egyedül csináljam.
- Ez miért fontos? Hiszen te vagy a művész, aki előhozza magából a műveket.
- Az az elefáncsonttorony, ahol el lehet magányosodni a munkában. De van az is, hogy egy valóban közösségi munkánál nem tudom úgy befolyásolni az eredményt, hogy az pontosan olyan legyen, amilyennek szeretném. Hogy mi jön ki belőle, olyankor az is meglepetés.