Eperjesi Ágnes a kortárs magyar képzőművészet egyik legismertebb és legkarakteresebb alakja. Fotográfia és festészet határterületén, fotografikus eszközökkel létrehozott, de a festészet, illetve grafika felől közelítve is értelmezett munkái nélkül nemigen létezik ma komoly kortárs intézményi vagy magángyűjtemény. Eperjesi azon ritka művészek közé tartozik, akit a műkereskedői és a kereskedelmen kívüli szempontokat előtérbe helyező művészetkritikusi, művészettörténész-szakma egyaránt a legkvalitásosabb alkotók között tart számon.
Már a 2006-ból eddig eltelt fél éve is mozgalmas volt: Magyarországon és Amerikában is több kiállításon mutatta be munkáit. Tavasszal a New York-i Magyar Kulturális Központban a Recycled Images című anyagot állította ki, Philadelphiában a Family Album című sorozat képeit láthatta a közönség. A budapesti Vintage Galériában június végéig Visszafordíthatatlan folyamat címmel legújabb munkáiból mutatott be néhányat – köztük a pályáján újnak számító terület első darabját, egy videósorozatot. Munkái egész nyáron át láthatók a kulturális és kulináris zarándokhelynek számító tolcsvai Őskaján étteremben is. Az interjú elkészülte után ismét New York felé veszi az irányt, Chelsea-ben az Air Galleryben csoportos kiállításon vesz részt.
Kozma Zsolt: A magyar közönség jól ismeri – ez a megjelent kritikákból és az eladott művek szép számából is érzékelhető – és kifejezetten jól fogadja, szereti a munkáit, a jellegzetes, valóban egyedi vizuális nyelvet, amit használ. Hogy működik ugyanez Amerikában? Hogyan kommunikálnak ott a művei?
Eperjesi Ágnes: Nagyon jó visszajelzéseket kaptam és kapok. Ugyanakkor kíváncsian várom a közönség és a szakma júniusi, Air galériabeli kiállításra adott reakcióit, mert ez egy nagyon jó helyen lévő, réginek számító galéria (1972-ben nyílt meg a Sohóban, ma Chelsea-ben működik).
K.Zs.: Amerika nagyon telített piac, nehéz kilátszani. Kik vásárolják ott a munkáit, és általában kik érdeklődnek a magyar művészet iránt?
E.Á.: Valóban nagyon nehéz kilátszani, és egyáltalán nincs valamiféle eredendő érdeklődés a magyar művészet iránt. Az „amerikai álom” megvalósulásához – tehát ahhoz, hogy valaki minőségalapon, akár teljesen ismeretlen kezdőként, kapcsolatok nélkül, önerőből befusson – szerintem ott is kell élni. És bár ők nagyon hisznek ebben a mítoszban, hogy az ember sikere csak önmagán múlik, a valóság egy kicsit árnyaltabb. Kell egy jó háttér, kiállítóhely megfelelő infrastruktúrával és kommunikációval, és kell, hogy a kiállító művész életrajzából világos legyen, mi minden történt vele addig. Nem mondom, hogy átlátom az ottani rendszert – bár biztosan nem bonyolultabb, mint itthon –, csak nem nagyon foglalkozom vele.
K.Zs.: A háttéren, az infrastruktúrán és a marketingen kívül persze kellenek jó művek, valamint egy olyan vizuális eszköztár, olyan nyelv és témák, amelyek az egyediségük mellett nemcsak egy szűk hazai közegben, hanem másutt is érthetők…
E.Á.: Igen, azt gondolom, hogy a nyelv, amit használok abszolút nemzetközi. A piktogramokat és a mindennap használt termékeken megjelenő használati utasításokat, amiket a munkáimban használok, pont azért találták ki, hogy a világ minden táján értelmezhetők legyenek. Ezek a vizuális kommunikáció alapjai. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy Amerikában senki sem azonosítja be őket. Magyarországon már előfordult, hogy valaki ráismert a kép eredetijére.
K.Zs.: Ez tulajdonképpen vissza is igazolja, amit csinál, hiszen hatást keltenek a képek, anélkül hogy a nézők konkrétan felismernék az egyes alkotóelemeket, illetve azt, hogy honnan származnak. A vizuális nyelve tehát két szinten működik. Anélkül, hogy az eredeti elemeit azonosítani tudnánk, létrehozza az élményt.
E.Á.: Igen, én is úgy gondolom, hogy több szinten működik. A felszíni réteg mindenki számára értelmezhető. Hogy megáll-e itt a néző, vagy elkezd gondolkozni és felfejti a további rétegeket is, eljut-e a legmélyebb tartalmakig, csak remélni tudom.
K.Zs.: Párhuzamot szoktak vonni a 60-as évek pop-artja és a munkái között, amennyiben a mindennapi élet, a tömegkultúra és a tömegfogyasztás tárgyait és vizuális világát viszik át a művészet szintjére. Felhívják rájuk a figyelmet, megszokottból különössé teszik őket. Mit gondol erről a párhuzamról?
E.Á.: A pop arttal való közösség szembetűnő. Az életünk a mindennapokban formálódik, a hétköznapi tárgyaink jelentőségét kár lenne figyelmen kívül hagyni. A mindennapi dolgoknál számomra nincs fontosabb művészetteremtő erő. Viszont lényegesnek tartom, hogy amit csinálok, az fotó. Ez nagyon fontos különbség, túllépés a pop-arthoz képest: Én újrahasznosítom a talált dolgokat, és nem újrateremtem őket.
K.Zs.: Művei technikájukat tekintve fotók, de a néző első benyomásként mégsem fotóként érzékeli őket. Mondhatjuk, hogy a fotográfiával és annak rokon eszközeivel hoz létre egy festészetként is értelmezett élményt. Hol húz határvonalat a festészet és a fotó között?
E.Á.: Olyan ez a két dolog nekem, mintha legalábbis két különböző princípiumról beszélnénk. A festészet teremtés, a fotó szemlélődés. Mindenképpen lényeges szemléletbeli különbséget jelöl, még ha metaforikusan is. Nem hiszek a művészet mindenhatóságában, a művész kiválasztott pozíciójában. Sokkal fontosabb bizonyos gyermeki nyitottság, amivel kíváncsian körülnézünk, és ha nem értünk valamit, utánamegyünk. Fontos, hogy komolyan tudjuk venni a felismeréseinket, a nyomukba tudjunk eredni, és így értelmezhetünk is jelenségeket a világból. A fotó számomra ennek az alapelvnek a megnyilvánulása.
K.Zs.: Nagyon komoly dolgokról beszélünk, miközben műveinek egyik meghatározó eleme az irónia…
E.Á.: Alapvetően ironikus alkat vagyok annyiban, hogy semmit nem szeretek túlságosan komolyan venni. Elsősorban magamat nem. Az irónia segítség a mindennapok megéléséhez vagy túléléséhez. Távolságtartást jelent, amivel könnyebb kezelni a dolgokat. Persze az iróniának is az ad hitelt, ha az ember elsősorban önironikus. Ezért is beszélek a munkáimon egyes szám első személyben vagy adom az Önarckép címet a képeimnek.
K.Zs.: Külföldön is értik az iróniáját? Ez is nemzetközi nyelv?
E.Á.: Úgy éreztem, hogy igen. Többek között mert nem durva, hanem finom, melankolikus és visszafogott.
K.Zs.: Műveiben nagyon erőteljesen érzékelhető a koncept, és egy rendkívül karakteresen átérzett vagy átgondolt világkép. Magyarországon még nem szokványos, hogy ez a művészi gondolkodásmód utat talál a műkereskedelmi szférába. Ön mégis sok művet ad el, igen keresett a piacon. Mitől?
E.Á.: Ha ezt pontosan tudnám, biztosan boldogabb ember lennék. De talán éppen az a magyarázat, amiről már beszéltünk, vagyis hogy több szinten lehet megközelíteni a munkáimat. Vállaltan hangsúlyos számomra az esztétikai szempont. De nagyon fontos, hogy azért tudom ezt a szempontot vállalni, mert nem én teremtem ezt az esztétikumot.
K.Zs.: Magyarországon a Vintage Galéria képviseli. Miért éppen ez a galériája?
E.Á.: A Vintage Galériát fotógalériaként indította Pőcze Attila. Én is fotósként indultam, így találtunk egymásra. Nagyon határozott ízlése van és határozott koncepciója. Gondolom, hogy egy ideig csak figyelte, hogy mit csinálok, de még nem kellett neki, mert még nem találkoztak a vonalaink. Aztán készítettem egy olyan munkát, amire lecsapott, s akkor kezdődött az együttműködésünk.
K.Zs.: Nemrég volt a Vintage-ban kiállítása. Beszélgetésünk közben említette, hogy az ott kiállított képek átmenetek. Mit jelent ez?
E.Á.: Most először kísérleteztem olyan képekkel, amelyek pozitívak és negatívak is egyszerre. Elsősorban a fotó technikájára gondolok, hogy kell hozzá egy negatív, amiről készül a pozitív kép. A fotóban egyszerre látható ez a kettő. De ez azért mégiscsak ugyanannak az éremnek a két oldala, annak minden szimbolikájával együtt. Ezeken az új képeken a két végpont összecsúszik, és egyszerre van jelen egy pozitív színű és negatív tónusállású kép.
K.Zs.: Láthattunk a kiállításon videót is.
E.Á.: A videó számomra új terület, és nagyon izgalmas volt kísérletezni vele. A jövőben is szeretnék videómunkákat készíteni.
K.Zs.: Milyen árakon kelnek el a képei?
E.Á.: A nem túl magasra árazott festmények árkategóriáiban.
K.Zs.: Ugyanakkor a képei a fotótechnika miatt reprodukálhatók. Egy gyűjtőnek viszont fontos szempont, hogy kevés példányban létezzen a mű, amit vásárol.
E.Á.: Viszonylag kevés munkát csinálok, mert nagyon sokáig érlelek egy dolgot annak ellenére, hogy a technikámmal bármilyen mennyiségi igényt ki tudnék elégíteni. Talán a hosszú érlelés és a hozzáadott szövegek miatt lesz újra személyes és egyedi aurájuk. Amiket végül elkészítésre méltónak ítélek és valóban megcsinálok, csak kis példányszámban léteznek.
K.Zs.: Hány példányban?
E.Á.: A fotókereskedelemben a példányszám kulcskérdés, de a 10 példányos kép nagyon alacsonynak számít. Én általában hárompéldányos műveket csinálok, de vannak ennél több, öt-, de maximum tízpéldányos, kisebb méretű képek is.