Eperjesi Ágnes legújabb kiállítása ‘talált’ tárgyak feldolgozásán alapszik, tárgyakén, melyek léteztek, de nem művészeti alkotásként léteztek. Egy autista férfi, D., évtizedeken át minden nap fogott egy illatos tömbszappant, és a körmével formára kaparta. Eperjesi Ágnes ezeket a szappan-tárgyakat fotózta és állította ki. Pontosan 365 darabot, egy évnyi munkát pedig rekonstruált: betonnal töltötte ki a szappan kikapart mélyedéseit, üregeit, ezzel visszaállítva, vagy legalábbis megközelítve a szappan eredetinek gondolt formáját.
A kiállítás három termet tölt ki: az elsőben a szappanok fekete-fehér, kontrasztos, szinte chiaroscuro fotóit látjuk, a képek a szoba falán körbefutó szalagot képeznek, és az egyesével mind-mind különböző, de technikájukban azonos képek kiemelik a szappanok és az általuk reprezentált idő véges, de nagy mivoltát. A második teremben egy körüljárható, egy darabban kiöntött, az aszimmetrikus szoba formáját kitöltő hatalmas betonasztalon 365 darab kézzel kikapart, betonnal feltöltött szappan nyugszik, a harmadik, elsötétített teremben pedig ugyanezeknek a szappanoknak a hatalmasra nagyított, megdöbbentően plasztikus fotóiból látunk diavetítést.
Eperjesi megközelítése leginkább egy régész vagy antropológus munkájához fogható, egy, a modern múzeumtudomány fegyelmével dolgozó restaurátoréhoz - ez a gondolat először egyes szappanok szakóca-szerű formája miatt merül fel. A tárgyakat összegyűjti, archiválja, megszámozza, lefotózza, dokumentálja, kiállítja. Bár a szappanokba vájt lyukak betonnal való feltöltése nem ezt a célt szolgálja, szintén emlékeztet az antik tárgyak restaurációjának kortárs módjához: nem kíséreli meg visszaállítani az eredeti állapotot, hiszen nem ismeri azt, mindössze megőrzi a tárgy anyagi integritását.
Éppen ez a megközelítés legfontosabb eleme: Eperjesi konzisztensen visszautasítja az értelmezés lehetőségét. Nem értelmez, nem minősít, nem tippelget. Valaki valahol valamiért elkészítette ezeket a tárgyakat, most léteznek. Mint a régész, aki nem tudja, hogy az előásott szobor szakrális jelentőségű vagy egyszerű gyermekjáték, aki nem bizonyos, hogy a karcolt minta írás vagy dekoráció, Eperjesi nem értelmez, és mindent megtesz, hogy a kiállítás nézői is minél kevesebb értelmezésre csábuljanak. A tárgyak funkciójáról spekulálhatunk, de ez egyértelműen spekuláció marad – képzelhetjük egy művész önkifejező alkotásának, egy mesterember esztétikai remekének vagy egy öntudatlan folyamat véletlenszerű termékének, akár úgy, mint egy bagolyköpetet. A tárgyak elkészítőjének mindössze a monogramját (a pontos kurátori anyagban a nevét) ismerjük meg, és azt a tényt, hogy autista.
Az autizmus nem információ, hanem éppen az információhiány állítása, az értelmezhetetlenség megindokolása. Nem ötezer év és sokezer kilométer távolság áll a néző kérdése és az alkotó válasza között, hanem az autizmus ténye. Egy ember számunkra jelenleg megfejthetetlen módon kommunikál, olyannyira, hogy még a kommunikáció ténye sem bizonyos: phaisztoszi korong. Egy ismeretlen ember ismeretlen okokból elvégzett egy tevékenységet, amelynek során tárgyak jöttek létre. A tárgyakat meg tudjuk nézni: örülünk nekik, szépek. Van színük, szaguk, formájuk, textúrájuk. Az intenzív illatélmény közvetlenül megtapasztalhatóvá teszi a szappantárgy jelenlétét a térben, közelít minket az előállítás élményéhez, a textúrán keresztül pedig nyomon követhető az előállítás módja, a köröm és a szappan egymásba vájása. Ezáltal a szappanok meg-nem-érintve is taktilis élményt adnak, könnyen el tudjuk képzelni a különböző keménységű szappanok tapintását, a fényes felszín ellenállását, forgácsolódását a köröm alatt. És itt nyeri el jelentőségét a beton, amely megmásíthatatlan keménységével jelzi a munkát, amelyet a szintén kemény szappan kikaparása igényelt. Viszonyulhatunk ezekhez a tárgyakhoz, mint érdekes absztrakt szobrokhoz, mint szép Duna-mosta kövekhez, mint a kétkezi emberi munka leképezéséhez, mint az eltelő, illetve eltöltésre szoruló idő tárgyi nyomához.
Amint nem kapunk, az magyarázat, és Eperjesi Ágnes igen sikeresen jelzi, hogy ne is keressük. A szappantárgyak jelentése nem fellelhető, a világ nem maradéktalanul megismerhető, nem látunk bele a másik ember fejébe, az autistáéba pedig mégannyira sem.
Eperjesi állításának szerves része ez a „nem”, ha nem is a tiltás-tagadás szintjén, de legalábbis mint az alkotások befogadására tett, azok részét képező erőteljes javaslat. De egy értésre, interpretációra szocializálódott közönség számára ez a „nem” vagy értelmezhetetlen, vagy pedig kihívásként értelmezhető. Ezt a hatást erősítette a két megnyitóbeszéd, melyek az alkotó, D. felől kerestek fogást a kiállítás tárgyain, az első a mentálisan sérült emberek általános spirituális nyitottsága felől, a második pedig D. személyes történetén, tünetein és karakterjegyein keresztül. A kiállítás feltételez egy ismeretlen és jelzetten megismerhetetlen D.-t, és az általa alkotott értelmezhetetlen tárgyakat dolgozza fel. Az Eperjesi Ágnes által biztosított megismerhetetlenségre és értelmezhetetlenségre kézenfekvő válasz az egész kiállításkoncepció megkerülése, és a kiállítás helyett D., illetve általában a mentálisan sérült emberek értelmezése.
Az autizmus által reprezentált megérthetetlenség különös és keserű meta-kommentárt alkot a művészettel és a művészetértéssel kapcsolatban. Amit a művész kiállít, az maga az állítás. Ez az állítás a művek megfelelő módon elrendezett összessége, melynek a művész személye rendszerint nem képezi részét - ezért is maradhat ritka és erőteljes gesztus a művész-mű határ tudatos átlépése, az ön-kiállítás. Mégis, művészként szinte lehetetlen ismeretlennek, értelmezetlennek maradni: a néző és a kritikus magyarázni igyekszik, és magyarázatába rendre belefoglalja a művészt, akkor is, ha a művész ennek ellenáll. Elena Ferrante története friss példa: a művész, (és legfőképpen a női művész) nem védheti magát álnévvel, nem húzódhat el a nyilvánosság elől és élhet magánéletet, hiszen ha művészetét nyilvánosság elé bocsátja, a közönség jogot tart az arcára, a testére, az életére és a fájdalmára, ezeken keresztül kívánja értelmezni a műveit.
Az autista művész teremt, de nem magyaráz, és kevéssé magyarázható. A autista alkotó képe egy olyan művészt feltételez, akinek módjában áll megismerhetetlennek maradni, ha csak azért is, mert sokan nem tartanák megismerésre érdemesnek. Olyan művészt, akinek a művén keresztül nem őt értelmezik. Eperjesi Ágnes erre a megfejthetetlenségre épített, amikor megkísérelte elrejteni D-t, és csak a munkáit kiállítani. Az nézői tekintetnek mégis időbe telik elfogadni, hogy valóban kiállított alkotás áll a középpontban, a két művész, az alkotó és a feldolgozó-kiállító, pedig a háttérben.
És ez a gesztus, D. elrejtése, illetve a nézői figyelem a tárgyakra való irányítása, növeli akkorára a kiállítás erejét, hogy bár tudom, D. létezik, mégis az áldokumentum műfaji jellegzetességei merülnek fel, Weöres Sándor Psychéjének naiv, gyermekkori versei, és a felvett szerep nyújtotta szabadság. D. létezik, de mi akadályozná meg Eperjesi Ágnest abban, hogy naponta egyszer bezárkózzon a fürdőszobájába, és a saját ismeretlen, megfejthetetlen tervei és szándékai szerint a tíz körmével kikaparjon egy illatos szappant?