Kappanyos Ilona: Az ismeretlen mester. Balkon, 2017. dec.

Eperjesi Ágnes legújabb kiállítása ‘talált’ tárgyak feldolgozásán alapszik, tárgyakén, melyek léteztek, de nem művészeti alkotásként léteztek. Egy autista férfi, D., évtizedeken át minden nap fogott egy illatos tömbszappant, és a körmével formára kaparta. Eperjesi Ágnes ezeket a szappan-tárgyakat fotózta és állította ki. Pontosan 365 darabot, egy évnyi munkát pedig rekonstruált: betonnal töltötte ki a szappan kikapart mélyedéseit, üregeit, ezzel visszaállítva, vagy legalábbis megközelítve a szappan eredetinek gondolt formáját.
A kiállítás három termet tölt ki: az elsőben a szappanok fekete-fehér, kontrasztos, szinte chiaroscuro fotóit látjuk, a képek a szoba falán körbefutó szalagot képeznek, és az egyesével mind-mind különböző, de technikájukban azonos képek kiemelik a szappanok és az általuk reprezentált idő véges, de nagy mivoltát. A második teremben egy körüljárható, egy darabban kiöntött, az aszimmetrikus szoba formáját kitöltő hatalmas betonasztalon 365 darab kézzel kikapart, betonnal feltöltött szappan nyugszik, a harmadik, elsötétített teremben pedig ugyanezeknek a szappanoknak a hatalmasra nagyított, megdöbbentően plasztikus fotóiból látunk diavetítést.
Eperjesi megközelítése leginkább egy régész vagy antropológus munkájához fogható, egy, a modern múzeumtudomány fegyelmével dolgozó restaurátoréhoz - ez a gondolat először egyes szappanok szakóca-szerű formája miatt merül fel. A tárgyakat összegyűjti, archiválja, megszámozza, lefotózza, dokumentálja, kiállítja. Bár a szappanokba vájt lyukak betonnal való feltöltése nem ezt a célt szolgálja, szintén emlékeztet az antik tárgyak restaurációjának kortárs módjához: nem kíséreli meg visszaállítani az eredeti állapotot, hiszen nem ismeri azt, mindössze megőrzi a tárgy anyagi integritását.
Éppen ez a megközelítés legfontosabb eleme: Eperjesi konzisztensen visszautasítja az értelmezés lehetőségét. Nem értelmez, nem minősít, nem tippelget. Valaki valahol valamiért elkészítette ezeket a tárgyakat, most léteznek. Mint a régész, aki nem tudja, hogy az előásott szobor szakrális jelentőségű vagy egyszerű gyermekjáték, aki nem bizonyos, hogy a karcolt minta írás vagy dekoráció, Eperjesi nem értelmez, és mindent megtesz, hogy a kiállítás nézői is minél kevesebb értelmezésre csábuljanak. A tárgyak funkciójáról spekulálhatunk, de ez egyértelműen spekuláció marad – képzelhetjük egy művész önkifejező alkotásának, egy mesterember esztétikai remekének vagy egy öntudatlan folyamat véletlenszerű termékének, akár úgy, mint egy bagolyköpetet. A tárgyak elkészítőjének mindössze a monogramját (a pontos kurátori anyagban a nevét) ismerjük meg, és azt a tényt, hogy autista.
Az autizmus nem információ, hanem éppen az információhiány állítása, az értelmezhetetlenség megindokolása. Nem ötezer év és sokezer kilométer távolság áll a néző kérdése és az alkotó válasza között, hanem az autizmus ténye. Egy ember számunkra jelenleg megfejthetetlen módon kommunikál, olyannyira, hogy még a kommunikáció ténye sem bizonyos: phaisztoszi korong. Egy ismeretlen ember ismeretlen okokból elvégzett egy tevékenységet, amelynek során tárgyak jöttek létre. A tárgyakat meg tudjuk nézni: örülünk nekik, szépek. Van színük, szaguk, formájuk, textúrájuk. Az intenzív illatélmény közvetlenül megtapasztalhatóvá teszi a szappantárgy jelenlétét a térben, közelít minket az előállítás élményéhez, a textúrán keresztül pedig nyomon követhető az előállítás módja, a köröm és a szappan egymásba vájása. Ezáltal a szappanok meg-nem-érintve is taktilis élményt adnak, könnyen el tudjuk képzelni a különböző keménységű szappanok tapintását, a fényes felszín ellenállását, forgácsolódását a köröm alatt. És itt nyeri el jelentőségét a beton, amely megmásíthatatlan keménységével jelzi a munkát, amelyet a szintén kemény szappan kikaparása igényelt. Viszonyulhatunk ezekhez a tárgyakhoz, mint érdekes absztrakt szobrokhoz, mint szép Duna-mosta kövekhez, mint a kétkezi emberi munka leképezéséhez, mint az eltelő, illetve eltöltésre szoruló idő tárgyi nyomához.
Amint nem kapunk, az magyarázat, és Eperjesi Ágnes igen sikeresen jelzi, hogy ne is keressük. A szappantárgyak jelentése nem fellelhető, a világ nem maradéktalanul megismerhető, nem látunk bele a másik ember fejébe, az autistáéba pedig mégannyira sem.
Eperjesi állításának szerves része ez a „nem”, ha nem is a tiltás-tagadás szintjén, de legalábbis mint az alkotások befogadására tett, azok részét képező erőteljes javaslat. De egy értésre, interpretációra szocializálódott közönség számára ez a „nem” vagy értelmezhetetlen, vagy pedig kihívásként értelmezhető. Ezt a hatást erősítette a két megnyitóbeszéd, melyek az alkotó, D. felől kerestek fogást a kiállítás tárgyain, az első a mentálisan sérült emberek általános spirituális nyitottsága felől, a második pedig D. személyes történetén, tünetein és karakterjegyein keresztül. A kiállítás feltételez egy ismeretlen és jelzetten megismerhetetlen D.-t, és az általa alkotott értelmezhetetlen tárgyakat dolgozza fel. Az Eperjesi Ágnes által biztosított megismerhetetlenségre és értelmezhetetlenségre kézenfekvő válasz az egész kiállításkoncepció megkerülése, és a kiállítás helyett D., illetve általában a mentálisan sérült emberek értelmezése.
Az autizmus által reprezentált megérthetetlenség különös és keserű meta-kommentárt alkot a művészettel és a művészetértéssel kapcsolatban. Amit a művész kiállít, az maga az állítás. Ez az állítás a művek megfelelő módon elrendezett összessége, melynek a művész személye rendszerint nem képezi részét - ezért is maradhat ritka és erőteljes gesztus a művész-mű határ tudatos átlépése, az ön-kiállítás. Mégis, művészként szinte lehetetlen ismeretlennek, értelmezetlennek maradni: a néző és a kritikus magyarázni igyekszik, és magyarázatába rendre belefoglalja a művészt, akkor is, ha a művész ennek ellenáll. Elena Ferrante története friss példa: a művész, (és legfőképpen a női művész) nem védheti magát álnévvel, nem húzódhat el a nyilvánosság elől és élhet magánéletet, hiszen ha művészetét nyilvánosság elé bocsátja, a közönség jogot tart az arcára, a testére, az életére és a fájdalmára, ezeken keresztül kívánja értelmezni a műveit.
Az autista művész teremt, de nem magyaráz, és kevéssé magyarázható. A autista alkotó képe egy olyan művészt feltételez, akinek módjában áll megismerhetetlennek maradni, ha csak azért is, mert sokan nem tartanák megismerésre érdemesnek. Olyan művészt, akinek a művén keresztül nem őt értelmezik. Eperjesi Ágnes erre a megfejthetetlenségre épített, amikor megkísérelte elrejteni D-t, és csak a munkáit kiállítani. Az nézői tekintetnek mégis időbe telik elfogadni, hogy valóban kiállított alkotás áll a középpontban, a két művész, az alkotó és a feldolgozó-kiállító, pedig a háttérben.
És ez a gesztus, D. elrejtése, illetve a nézői figyelem a tárgyakra való irányítása, növeli akkorára a kiállítás erejét, hogy bár tudom, D. létezik, mégis az áldokumentum műfaji jellegzetességei merülnek fel, Weöres Sándor Psychéjének naiv, gyermekkori versei, és a felvett szerep nyújtotta szabadság. D. létezik, de mi akadályozná meg Eperjesi Ágnest abban, hogy naponta egyszer bezárkózzon a fürdőszobájába, és a saját ismeretlen, megfejthetetlen tervei és szándékai szerint a tíz körmével kikaparjon egy illatos szappant?