Egy ásó, néhány kokárda, kipa és snapshot egy tüntetésről, vastagabb matt papírokba fűzött fekete-fehér papírcsíkok piros keretekben, egy teletűzdelt répa és néhány fotósorozat más répákról, három keretezetlen és egy keretezett kép homályos és kivehető kis tárgyak csoportjáról, némelyiken exit jel. Ennyi.
Eperjesi Ágnes új kiállítása a Capa Központ Project termében lenyűgözően levegős, miközben a jelentések rétegei igen sűrűvé és drámaivá teszik műveit. Ez a kiállítás tulajdonképpen a levegősség és drámaiság feszültségében működik, és e kettősség elsőszámú közvetítője az a hétköznapiság, amely munkáinak anyagában és jeleiben megnyilvánul. Csöndes robbanás.
Az ásó — ásó; a kokárda — kokárda (tanusítja a snapshot, amely 13x18-as nagyítású fénykép); a répa — répa; a fotósorozat — fotósorozat. A kissé homályos tárgyú képek ugyan fotogramok, és ezek a fehérrépánál azért kevésbé hétköznapiak; a piros keretek pedig irattartó fémfiókok: teljesen mindennapi tárgyak átfunkcionálva.
Másfelől viszont az ásó nem ásó: valószínűleg sosem látott valódi földet (a kiállítás meghívóján szereplő képen is épp csak érinti a füvet), és bár a talaj lazítására alkalmas, valódi ásásra nem, a HOME szó négy kivágott betűje a felületét legalább felerészben használhatatlanná teszi, hiszen keresztülhullik rajta a mozgatandó föld. Az ásók szokásosan a föld művelését szolgálják, kultiválását, ha úgy tetszik, a (vad) természet (szelíd) kultúrtájjá változtatását. A kultúra eszközei, bár otthon, a hazában, vagy inkább a hazával (HOME) ez csak felerészben sikerülhet: fellazítani fel lehet, átmozgatni bajos. A falon szemmagasságban függő ready-made Duchamp parafrázisa (ld. In Advance of the Broken Arm, 1915) elkerülhetetlenül a földkérdés politikai terébe kerül, és akár azt a bibliai utalást is megengedi, amely szerint “senki sem próféta a saját hazájában”, hiszen a haza/home felirat ásásra alkalmatlanná tette az eszközt. Ráadásul az eszköz alkalmatlanságát a művészi intervenció idézte elő: az intervenció, amely által egy közönséges ásó a föld, az otthon, a haza, a kultúra, a politikai erőtér kommentárjává lesz, egyúttal alkalmatlanná is teszi arra, hogy több lehessen kommentárnál. Fellazít, de nem mozgat át. Lázít, de nem hozhat változást.
Az ásó: kommentár és — az elhelyezéséből is következően, amennyiben a kiállítás köszönőfalán lóg — statement is. Mindent, amit látunk, ebből a perspektívából kell néznünk, legyen bár répa, fiók/keret, papírfűzés, fotó vagy fotogram. Egy statement szólhat egy kiállításra, de működhet úgy is, mint korábbi korokban az ars poetica. Vallomás arról, hogy a művész számára mi fontos a művészet(é)ben, esetleg az élet(é)ben. Hogy mitől az, ami és mi végre. Eperjesi átalakított ásójával világosan a ready made avantgárd tradíciójába helyezi magát, a hétköznapiság, a játékosság, a mediális határok átlépésének, a művészet folyamatos újragondolásának tradíciójába. Ez az attitűd mindig is jellemző volt rá, akár fotogramokat készített, akár műanyag zacskók illusztrációit reciklálta, akár családi fényképekhez nyúlt. A politikusság is jó évtizede része gondolkozás- és alkotásmódjának: ez például tradicionális nemi szerepek kritikájában öltött testet. Az a direkt politizálás ugyanakkor, amely kockás kokárdák és trikolór kipák készítésében és valódi tömegtüntetéseken való szétosztásában is megnyilvánul viszonylag új. Innen nézve az ásó nem egyszerűen ars poetica, kulcs a művészethez, hanem e kiállítás statementje is. Otthon, haza, kert, kultúra, politika sűrítésével előrejelzi: az itt következő művek arra kérdeznek rá, hogy mi történik itt, ma, velünk. Miként használtuk fel (a szovjet-típusú egypártrendszertől, KGST-től és Varsói Szerződéstől negyedszázada visszanyert) szabadságunkat: kiket választottunk vezetőinknek, és azok miként váltak (munkahelyi) szabadságunk részévé, szövődtek bele annak anyagába, felszabadult életünk matériájába? S hogy ez a szabadság — a SZABADSÁG — miként került fiókba? És: hogy mit jelent lépésről-lépésre egyenesnek maradni egy olyan közegben, amely napról napra megy össze, szárad ki, csavarodik megjósolhatatlan irányba? És: hogy miként fest, ha mindannyian eldőlünk, és már csak az exit lesz látható belőlünk, egy más országba, a másvilágba?
Talán direktebbnek tűnik e négy kérdés az ilyen magyarázó kritikákban megszokottaknál. Pedig csak annyi történt, hogy Eperjesi Ágnes kiállított műveinek néhány jelét összeolvastam. Azért tehettem ezt, mert e munkák kiáltanak egy ilyen megközelítésért. Olyan művek, amelyeket — bár az elmúlt század konceptuális-avantgárd módján szólnak —, itt, ma, nekünk, nem lehet nem értenünk. S végül ez a horizont — amely az egyetemes tradíciótól, az elképesztő gondosságú kivitelezésen és nagyvonalú installáláson át, a lokális valóság szívbemarkolóan pontos látleletéig ível — teszi Eperjesi projekt-kiállítását egészen kivételesen fontossá.