Scroll down for English
Az epekövek gyűjtése természetesen a saját kövemmel kezdődött. A műtét előtt metaforikus értelmezést kapcsoltam az ismeretlen, láthatatlan kis kőhöz, ami abban segített, hogy betegként kiszolgáltatott helyzetemben valamennyit visszanyerjek a saját testem feletti kontrollból. Az értelmezésem csak az enyém, annak alakításában teljes a szabadságom. A betegnek szüksége lehet arra, hogy jelentéssel ruházza fel a folyamatokat a gyógyulása érdekében, akár magát a testében tárgyiasult epekövet is. Váratlan fejlemény volt, hogy a kórházban a kezembe is nyomták, így megnézhettem, tanulmányozhattam. Azért őriztem meg – és gondolom, hogy mások is így vannak vele–, mert voltaképpen a kövön keresztül az ember a saját, a gyógyuláshoz hozzásegítő értelmezéséhez, a saját metaforájához, a saját gondolatához kötődik érzelmileg. Egy darabig. Idővel aztán ez a kötődés elkopik, elmúlik.
Nálam viszont tárgyiasult. Elkezdtem gyűjteni mások epeköveit. Készen kapott természeti formának, kvázi ready made-knek tartottam őket. Ezen a ponton a művészethez is kapcsolódott a dolog, amennyiben szokták azt mondani, hogy egy művészeti alkotásnak nincs sem célja, sem funkciója – van viszont formája és szerepe abban a kultúrának nevezett munkafolyamatban, amelyet a megismerés, a megértés érdekében végzünk.
A hozzám került kövek különböző formájúak, méretűek, színűek. Keménységük és így mintha az anyaguk is kissé más lenne, miközben mégis nagyon egyformák. Egy darabig ezekkel akartam valamit kezdeni, pontosabban azt gondoltam, hogy a sokaság hasonlósága és egyedisége által hordozott metaforából sikerül valami általánost megfogalmaznom. Ezért készítettem például olyan fotogramot, amelyen az összes kő egyszerre látszik, sorban egymás mellett, nagyságrendben.
Maradt azonban bennem hiányérzet. Elveszett például a kövek anyagszerűsége, ami ebben az esetben nagyon is fontos – hiszen a testünkben látens módon növekedő tárgyról van szó, amit ritkán láthatunk csak, és az anyaguk, a felületük sok esetben láthatóan más, mint egy egyszerű kavicsé. A fotogramon jól kivehető viszont az a néhány rendhagyó, a többitől eltérő formájú darab, amely a gyűjtés során hozzám került. A véletlen formaképzés esetlegességének felismerése inkább arra késztetett, hogy ellenálljak a formai különlegességek csábító erejének. Inkább azon kezdtem gondolkozni, hogy miért válnak meg olyan könnyen az emberek a köveiktől, ha már egyszer eltették, megőrizték őket. A kérésem talán azt az esélyt kínálta számukra, hogy a kő, amely nekik már nem jelent semmit, az én kezeim között valamiképpen újra jelentéssel telítődhessen.
Az epekő az egyetlen olyan betegséghez köthető és az egészség érdekében kioperálható részünk, ami nem gyorsan lebomló sejthalmaz, hanem megőrzi a formáját, konzerválás nélkül is eltehető a fiókba. Az epekő általában veszélytelen, nem végzetes problémát okoz, hanem átmeneti kellemetlenséget, és minimális kockázattal operálható ki a testből. Nincs benne semmilyen drámai potenciál, semmi olyasmi, ami miatt méltó lenne kitartó érdeklődésünkre.
Érzelmileg nem lehet hozzá úgy kötődni, mint mondjuk egy tejfoghoz (hogy a másik megcsontosodott szerv-tárgyat említsük, amit a test eleve úgy hoz létre, hogy aztán kivesse magából). Az öröm az epekőben épp az eltűnése, testből való kikerülése, elporladása a gyógyulás során.
Bár az epekő orvosi értelemben szervmaradvány - azaz megsemmisítendő -, tárgyiasult volta és szervetlen anyaga miatt mégis odaadható a betegnek. Az egészségügyi hulladékokra vonatkozó szabályozás vonatkozik rá a leginkább, de érint néhány, a kegyeleti joghoz tartozó kulcsfogalmat is, így a kettő közötti szürkezónába esik. A kegyeleti jog alá például az amputált testrészeket lehet sorolni (melyek esetében a felismerhetőség a kulcsszó), vagy egy abortált magzatot (akihez érzelmileg kötődik az ember). A dolog ennél pontosabban nem szabályozható, és jelentéktelensége, veszélytelensége miatt nincs is jelentősége a szabályozásnak.
Tulajdonjogi értelemben is érdektelen. Többfelé is tartozhat: lehet a betegé, akinek a teste kitermelte, létrehozta; lehet az orvosé, aki a testből kioperálta, láthatóvá tette; és végül lehet bárkié, aki igényt tart rá. A gyakorlat az, hogy az orvos megkérdezi a beteget, kéri-e. Ha nem, akkor elvben szervmaradványként megsemmisítésre kerül. Viszont nem fertőző, nem bomlik le, ezért nem kötelező a megsemmisítése.
Mindebből az következik, hogy olyan tárggyal van dolgunk, ami maga a megtestesült szürkezóna: sem ez, sem az – az egyikhez túlságosan is a másik, és mégsem. A maga nemében egyedülálló, de a ’maga neme’, mint olyan, nem túl érdekes. A test működésének mellékterméke, de még salakanyagként sem elég karakteres, hiszen semmilyen funkciója nincs.
Az epekő valami, ami nincs. A testet öltött, testhez kötött semmi. Testből lesz porrá, a gyógyulás folyamatának emlékezetében.
Az összegyűjtött köveket egy lezárt, fémtengelyén forgatható üvegedénybe tettem, melyet a látogatók forgathatnak. Az üvegedény megidézi az orvosi eszközök, gyógyszerészeti tárolóedények világát, homokórára is emlékeztet. A kövek a forgás következtében egymást koptatják, és lassan
felőrli őket a súrlódás, az állandó ütközés és az idő. Eleinte ez a folyamat hangképződéssel jár. A hangokat rögzítjük, és a kiállítás folyamán az elporladt köveket tartalmazó tárolóedény mellé helyezzük, hallgathatóvá tesszük. A forgatást megelőző, az eredeti köveket tartalmazó edényről „előtte” típusú tárgyfotó készül.
üveg: Ábel Tamás
fém állvány: Imrei Boglárka és Szilos András
létrejött a Várószoba projekt keretében
Eperjesi Ágnes
2020. 10. 28.
Unsurprisingly, my collection of gallstones started with my own one. Before the operation, I attached a metaphorical interpretation to this unknown, invisible little stone; an act that helped me, the vulnerable patient, regain some control over my own body. My interpretation was only mine and I had total freedom over how I wanted to shape it. In aid of their own healing, it makes sense that a patient would have the need to attribute meaning to these bodily processes – including the gallstone that has materialised within them. I was surprised when the doctor handed me the stone, giving me the opportunity to properly examine it. I decided to keep it – and I imagine others feel the same way – because the object allowed for an emotional attachment to my own metaphor and personal interpretation that fostered the journey of healing. For a while, at least. With time, this attachment usually fades and then slowly disappears.
For me, however, it materialised itself in this very concrete object. I decided to collect other people’s gallstones as well. I considered them to be something like ready-mades, produced by nature. In this sense, my quest was connected to art, as it is often said that artworks have no purpose or function, only a form and a role within the process we call culture – a type of labour performed for the sake of cognition and understanding.
The stones I ended up with are of various forms, sizes, and colours. They vary in degrees of hardness and therefore it feels like they are made of different materials, while also being very similar. In the beginning, I wanted to work with these ideas, hoping to formulate something general from the metaphor carried by the simultaneous presence of uniqueness and similarity within a multitude. I made a photogram, for example, where all stones are presented in an order of magnitude.
Yet I still felt like something was missing. The materiality of the stones was lost – something that is quite crucial for an object growing latently in the human body; an object we can only rarely catch a glimpse of, with a materiality and surface texture so obviously different from that of a simple pebble. The photogram, however, did a good job at highlighting the few irregularly formed gallstones that I acquired during the collection process. Once I understood the randomness of the force that created these forms, I was able to resist the temptation to dwell on formal peculiarities. I decided instead to focus on the reasons why people were ready to part with the stones they had held on to for so long. I wondered whether they felt that my proposal was a chance for their gallstones, already meaningless to them, to once again be saturated with meaning.
Gallstones are the only illness-related formations in the human body that, once removed in order to restore health, do not rapidly decompose but keep their original form and can thus be easily stored in an ordinary drawer. Gallstones usually are a minor, non-terminal form of disease, a temporary inconvenience, and their operation only poses a minimal risk. They have no dramatic potential, nothing that would warrant our sustained interest.
They do not invoke emotional attachment the way a milk tooth does (the other ossified organ-object produced by the body destined for rejection).
Although in a medical sense, the gallstone is the residue of an organ and should therefore be destroyed, its fossilised form and inorganic material make it a safe keepsake for the patient to take home. The regulation on medical waste is probably the most applicable to gallstones, yet as they also touch upon certain key issues of funerary law, they fall into a grey zone between the two. Funerary law applies to entities like amputated limbs (where recognisability is the key concept) and aborted fetuses (because of the emotional attachment). Gallstones seem to fall outside of every legal category, but since they are quite trivial and pose no great risk, there is also no need for their more precise regulation.
They also seem uninteresting in terms of proprietary rights. They can belong to a variety of people, including the patient, whose body produced them, the doctor, who removed them from the body and made them visible, and also to basically anyone who happens to claim them. The general practice is that the doctor asks the patient whether they want the stone. If not, then it usually gets destroyed as medical waste – this, however, is not a compulsory procedure as the stone is non-infectious and does not decompose.
The gallstone is therefore the very incarnation of a grey zone: it is neither this nor that; to be seen as one thing it is too much like the other, yet not quite enough. The stone is thus unique in its own right, but ‘its own right’ is not very interesting. It is a by-product of the body’s normal functioning; even as excrement, it is without much of a character, as it bears no function whatsoever.
The gallstone is something that is not. It is incarnated, embodied nothingness. From the body, it shall return to dust, to commemorate the process of healing.
I put the collection of stones in a glass vessel that the visitor can turn along its metal axis. The vessel evokes the world of medical instruments and pharmaceutical containers, but also recalls the shape of an hourglass. Due to the constant rotation, the stones rub up against each other and are thus slowly but surely completely eroded through the forces of time and friction. In the beginning, this process produces sounds that we record and place by the vessel with the pulverised gallstones, making them audible for the visitor. Prior to the rotation process, a ‘before’ type photo is taken of the vessel with the original stones.
Glasswork: Tamás Ábel
Metal stand: Boglárka Imrei and András Szilos
Created in the framework of the Waiting Room project
Ágnes Eperjesi 28/10/2020