A művész 1991-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett a tipográfia, illetve az akkor induló fotó szakon; egyetemi évei és „felnőtté válása” egybe esett a rendszerváltás körüli, új lehetőségeket hordozó időszakkal. Nem véletlenül hagyta rajta kézjegyét a Nappali Ház folyóiraton és a Magyar Narancs első, nagy alakú, kétszínnyomásos lapszámain, de 1989-ben igen keresettek voltak – nem csak a turisták körében – a Budapestről készült fekete-fehér képeslapjai is.
Pedig a fotográfiai képzést nem szerette; az egyetlen, aki komoly hatással volt rá, az Mauer Dóra és az általa vezetett fotogram-kurzus volt. Eperjesi számára, akit nem érdekelt az optikai leképzés, sokkal inkább az elmélet, a fotogram hozta el azt a művészeti lehetőséget, amely megfelel a kutató és egyben kívülálló pozíciójának.
Hogy mi a fotogram, azt röviden a kiállítás címe is jelzi; olyan, fotótechnikai médium segítsége nélkül készült fény-kép, amely közvetlenül a fotópapírra készül, így a fény sötét lesz, és a fény hiányából alakul ki a fekete, pozitív forma.
Eperjesi számos fotogramos művet készített, olyan nagyméretű, ismert műveket, mint az Inverzió (ahol a kétméteres fotópapíron bukfencezett egyet, így a mű elején és végén egy talpnyom van), vagy az újszülöttekkel készült sorozat.
2007-ben kezdett el színes fotogramokat készíteni (kísérleteit 2009-ben három, összefüggő kiállításban mutatta be), majd – mivel számára egy eredmény, egy sikeres színkeverési kísérlet, nem a végcél, hanem „csupán” egy állomás – 2013 óta azzal kísérletezik, hogy a színes fényérzékeny anyagot önmagába hajtja vissza. Ahogy a kiállításhoz írt kísérőszövegben is olvasható: „így a képeken egyszerre rögzül egy színjelenség és képződik le ugyanennek a jelenségnek a térbelisége, torzulása, változékonysága, átmenetisége. Egyszersmind ez a visszahajtás és visszahajlás a fotópapíron megjelenő színek konfigurációjához is kulcsot ad”.
A kiállításon kilenc mű látható, melyek hat(!) eltérő színtanulmány hozadékai (nyilván a művész számára fontos, hogy az átmenetiség újabb változásokat, problémákat, kérdéseket és kísérleteket, ezáltal egyedi műveket indukál). Szigorúan véve látható (és a műtárgylistán is szerepel) két, nem ebbe a színes fotogramos problémakörbe tartozó, de jóval könnyebben értelmezhető mű is (lévén kereskedelmi galériáról van szó); ezek megtekintését a vásárlási szándékkel érkezők mellett csak olyan, nem gyűjtőnek kinéző(?) egyéneknek ajánlom, akikben buzog a kalandvágy, és nem félnek konfrontálódni a kissé túlhajszoltnak tűnő munkatársakkal.
Mivel kizárólag absztrakt művek láthatóak, így a kísérőszöveg nem csak értelmezéseket, sokkal inkább technikai – egyébként a galéria weboldalán is olvasható – leírásokat tartalmaz (azaz azt, hogy miként készült a mű). Például a Szín: sosincs vége (a szövegben Szín: se vége se hossza [sic]) olyan fotogram-sorozat, amely a Möbius-szalag mintájára készült, azaz „a csak egyik oldalán fényérzékeny fotópapír a forma belsejében keletkező vetület nyomát rögzíti”, majd „kitekerve”, azaz síkba helyezve megmutatja a „végtelen” belsejét.
Mint minden konceptuális műnél, itt is felmerül a kérdés, hogy mennyiben szükséges egy műalkotás élvezése/befogadása esetében a koncepció (ez esetben a technika) ismerete, vagy másként: lélegeznek/hatnak-e ezek a művek e tudás nélkül? Mennyire fontos, hogy a műélvező tisztában legyen azzal, hogy mi a különbség az addiktív és a szubtraktív színekeverés között (Hat lépés egy színelméleti konszenzus felé, 2021)?
Nem állítom, hogy ezek a munkák nem szépek (bár ezt a szót a művészek hajlamosak sértésként megélni), és ne lenne bennük valami (akár szándékolatlan) érzékiség vagy finom intimitás, lett légyen az térbe kiléptetett kisméretű mű (Folyamatos és lépcsőzetes átmenetek, 2020), vagy monumentális műalkotás (a két méter magas, három darabból álló Szín perspektívában, szintén 2020-ból). Sőt.
Eperjesi nem annyira az önálló művet, hanem (talán mivel tipográfus is) az önálló fotókönyvet preferálja, ahol jobban feltárulnak az összefüggések. Már 1991-ben a Liget Galériában rendezett egy olyan kiállítást, ahol az összefüggő képpárokat ugyanazon, térbe lógatott fatábla két oldalára kasírozta – így a nézőnek el kellett mozdulnia, hogy fejben lássa az egészet –; így a kiállítás is felfogató egyfajta fotogram (tan)könyvként, a folyamatos változás és a (technikai vagy ön-) reflexió lenyomatént, színelméleti kísérletek bemutatásaként – vagy csak kiállításként. Ahol mindenkinek szíve joga, hogy megtalálja a kedvencét. Nekem a Szín résben (2014) – és juszt sem fogom elárulni, hogyan készült.
acb Galéria, nyitva: május 21-ig