Magyar Narancs online 2022. 06. 15. a cikk az eredeti megjelenés helyén
Eperjesi Ágnes: Összetett szélek című fotogramsorozata a művész apósának halála után keletkezett.
A kiállítás egy kevesek által ismert, szokatlan helyszínen található: a Budapest Hospice Házban. Az épület azon részében természetesen, ahová a betegek megzavarása nélkül beléphetünk, abban a térben, ahol a munkatársak a Magyar Hospice Alapítvánnyal kapcsolatos ügyeket intézik. Az alapítvány Polcz Alaine kezdeményezésre 1991-ben jött létre, missziójuk azóta sem változott; céljuk a végső stádiumú, haldokló betegek testi és lelki gondozása, életminőségük és méltóságuk megőrzése, szenvedésük csillapítása, orvosi felügyelet mellett. Emellett a hozzátartozókat is támogatják az ápolásban és a gyász feldolgozásában. Ehhez önzetlenség és elhivatottság szükséges. (És persze adományok. A hospice ellátások elvileg ugyan a közegészségügy részei, de ez a terület is mélységesen alulfinanszírozott.)
Senki sem szeretné nevét és személyiségét elvesztve ketteskeként vagy hatoskaként, számos szörnyű műtéten átesve, elviselhetetlen fájdalmak között bevégezni, arra várva, hogy esetleg valaki valamikor tisztába teszi, ne adj isten, megeteti. Az élet vége nem csupán a haldoklónak szörnyű, hanem annak a rokonának is, aki mindezt tehetetlenül végignézi. Ennek a folyamatnak próbál emberi arcot (törődést, személyes figyelmet) adni az alapítvány.
A hospice elsősorban a rákos betegek segítésére fókuszál (évente majd 35 ezer ember hal meg rákbetegségben), nem feledve, mennyire fontos, hogy a hátramaradottak hogyan közelítenek olyan, tabunak számító témákhoz, mint a halál és a gyász. Mindkettőben egyedül vagyunk. A túlélőt, mint egy leprást kerülik, miközben ő a számára addig ismeretlen érzelmi állapotokon megy keresztül – szorongás, önvád, kiüresedés, céltalanság, magány –, amiről beszélnie kellene; az alapítvány honlapján a betegek és a gyászolók által elmesélt történetek mellett többek közt gyászfeldolgozási terápiákkal is megismerkedhetünk.
A művész apósát az egyik ilyen hospice intézményben ápolták, s amikor 2011-ben elhunyt, Eperjesi egy csokor virággal szerette volna a gondoskodást megköszönni. De nem a múlékony virágot adta át, hanem a róla készített fotogramot. A kiállított majd húsz munka, illetve sorozat ebből nőtt ki, és a 2011 és 2022 között készült alkotások egyes darabjai már láthatóak voltak a művész tavalyi kiállításán (erről ebben a cikkünkben írtunk).
A kurátor, Kopeczky Róna értelmezése szerint itt, a hospice házban a szokásos befogadási folyamat ellenkezője zajlik – „a kiállítás ment oda, ahol az élet megtörténik, és nem arra vár, hogy az »élet« menjen a galériába”. Itt nyilván az első „élet” a lét teljességére, a kezdet és a vég közötti útra, míg a második a művészeti szcéna „pezsgésére” és a Nagy Egészhez képesti „értéktelenségre” utal (bár lehet, hogy rosszul olvasom). Kissé furcsa bonmot – amiből logikusan az következne, hogy ehhez (a megtörténő élethez) képest másodlagos, ami egy galériában történhet (és miért írok róla cikket; egyáltalán miért írok?, miért gondolom, hogy szavaknak, mondatoknak súlya van?), vagy az, hogy miként vonzunk be olyan látogatókat, akiknek még nem volt késztetésük/lehetőségük/személyes érintettségük arra, hogy tevőlegesen szembenézzenek az ismeretlen ismerőssel (aka halál).
Eperjesi szövege ennél sokkal konkrétabb és megfoghatóbb, és nemcsak amiatt, mert tartalmaz technikai leírást: a „fotogram kamera nélkül készített fotó; a rögzítendő dolog lenyomata és az árnyéka a fényérzékeny anyagon. Egyidőben, egy felületen örökíti meg a közvetlen érintkezés nyomát és a tárgy árnyékát” – másrészt ad egy megengedést a művek olvasatában; a [fotogram-kép] „egyszerre konkrét és elvont, valós és nem evilági… tautologikus, tárgyilagos, szenvtelen”, de amely egyben „szabadon lebeg a jelentések és asszociációk között”. Emellett a művész beavat a maga igen személyes megközelítési módjába is, amely szerint sosem az eredmény érdekelte, hanem a változás folyamata („hogyan forr fel és fut ki a lábosból a víz, a tej, vagy hogyan emelkedik fel a földön guruló repülőgép a levegőbe. Az apró, szinte láthatatlan változások összegződése…”). A színes fotópapír két oldalát is „leképző” fotogramok hat csoportra oszthatók; a betűtöredékeket tartalmazó és a kiállítás címét is adó, 2014-es Összetett szélekre, a Cím nélkül – fotópapír tekerés sorozatra (2020), a Fotópapírba csavart virágra (2011), a Felcsavart gesztusra (2022), továbbá a 2020-as Hajlított színre és a Szín perspektívában című művekre. A fotogramokon kiemelt szerepe van a kezeknek, amelyek ebben az esetben a teremtés gesztusa mellett a gondoskodásra utalnak. A virág az emlékezést és a mulandóságot szimbolizálja, a sötét és világos felületek egymásba (egymásra) feszülése pedig az élet és a halál mindenütt jelenlévő kettősségét és egységét jelzi. Esetleg mást. Szép kiállítás.