az írás az eredeti megjelenés helyén
Eperjesi Ágnes polifonikus, mediálisan is széles spektrumon mozgó munkásságának legfontosabb szólamait egyrészt kamera nélkül készült, médiumközpontú, sok esetben a tudomány és művészet határterületén mozgó, egymásra épülő, szisztematikus és experimentális művei, másrészt társadalmi-, politikai-, és genderkérdéseket igen élesen explikáló, körüljáró projektjei alkotják.
A szólamok ilyen elválasztása bizonyos értelemben persze mesterséges művelet, hiszen számtalan átjárás van a művek között, amellett, hogy a hátterüket meghatározó gondolati alakzat egy gendertudatos, a női szerepeket, reprezentációt folyamatosan kérdésessé tevő minta. Az alkotó önértelmezése még szorosabban összekapcsolja szólamait saját gyakorlatának, de kiterjesztve, az egész a fotográfiának gendermetaforaként való kontextualizálásával: „…a kamera formája és használata, illetve a fényképezés aktusa az agresszió és a maszkulinitás képzeteit hívja elő. Anélkül, hogy a maszkulinitás fogalmához automatikusan a férfiakat, míg a feminitás fogalmához a nőket rendelnénk – hiszen az emberekben keveredik a feminin és a maszkulin jelleg - , a fotogram médiumát értelmezhetjük a feminin képzetek megtestesüléseként. A fotografikus ábrázoláshoz és az optikai képhez a birtokbavételnek, a tárgyiasításnak és a természet humanizálásának, fogyaszthatóvá tételének jelentései óhatatlanul kapcsolódnak. Alighanem innen ered a fényképezéssel szembeni távolságtartásom is.”
Eperjesi Pont fordítva című kiállítása ebben az értelemben, bár éles váltásnak tűnik legutóbbi, 2019-es Érezze megtiszteltetésnek című komoly visszhangot kiváltó, komplex, besorolhatatlan - Révész Emese tömör és találó megfogalmazásában: „egyszerre kiáltvány és analízis” -, munkája, tárlata után, amely egy esettanulmányon keresztül fogalmazott meg súlyos állításokat a nők szerepével, elnyomásával, reprezentációjával kapcsolatban, bizonyos értelemben „csak” továbbgondolása saját, főképp a 2009-es Színügyek című hármas kiállításában felvetett gondolatmeneteinek, kísérleteinek.
A kiállításon bemutatott művek 2013 és 2021 között keletkeztek és sok szempontból logikus folytatásai az alkotó korábbi kísérleteinek, mivel a fotogram nem ábrázoló jellegéből adódó következtetéseket radikalizálják azzal a gesztussal, hogy már a fotópapírra helyezett és árnyékot vető tárgyról, formáról is lemondanak, lecsupaszítva a képalkotást két alkotóelemre, a puszta fényre és a hordozóra. A Színügyek kiállításon a mellékdenzitás jelenségéből kiinduló kísérletek (A kör négyszögesítése (2006), Mellékdenzitás (2007)) már eljutottak a voltaképpeni tárgynélküliséghez, hiszen a négyzet alakú forma, amit a képeken látunk, a nagyítógép negatívtartója keretének árnyéka, amelyen keresztül az alkotó exponál, ahogy azt egy interjúban elmondja.
Mostani színtani experimentumai legizgalmasabb eredményeiben Eperjesi magát a képet hordozó papírt manipulálja a rá eső fénnyel összefüggésben. A fotográfiai folyamatból így nem csak a kamera, nem csak a tárgy, de igazából az emberi szem, a szubjektivitás, az alkotó beavatkozása is ki van iktatva egy ponton túl, mivel a hajtogatott, vágott, a térben megdöntött papírra eső fény következtében létrejövő kép, színhatások jórészt nem csak, hogy nem láthatók alkotás közben, de kevéssé tervezhetők előre, kiszámíthatatlanok, csak az újabb és újabb kísérletek nyomán kialakuló rutin számolhat valamennyire azzal, ami majd létrejön, keletkezik. Ennek alkotói hátterét a már korábban említett, 2009-es interjúban vázolja fel Eperjesi: „Mindig az kezd el foglalkoztatni, ami nincs benne a könyvekben, amit nem találok tanulás közben – ha mindent értenék például az optikából, talán jó optikatanár lehetne belőlem. Valószínűleg akkor nem kísérleteznék, mert elfogadnám azokat az eredményeket, amiket nálam sokkal okosabb emberek írtak le. De gyakran nem is értem azt, amit írnak, csak valami befészkeli magát a fejembe – amire ők valószínűleg azt mondanák, hogy hülyeség – és mint egy mánia, elkezd ott dolgozni.”
A kiállítás száraz, mert a fotogram technikájára – arra, hogy a kép, amit látunk, az a létrehozott mű fordítottja, inverze - utaló címe, és részletes, pontos leírása, az alkotói megnyilatkozásokon kívül is arra utal, hogy Eperjesi számára az egyébként háttértudás nélkül élvezhető, igen érzékeny, absztrakt kép nem öncél, nem célja a puszta esztétizálás. A kép egy önmagában érdekes kísérlet, kísérletsorozatok végeredménye, amely nem választható el keletkezésének körülményeitől, attól a labortól, amelynek sötétje, derengő vörös fényével az anyaméhre emlékeztet, amelyben egyszerre fejlődik, születik meg a gondolat és a mű, amelyben éppannyira örömteli, mint váratlan a végeredmény.
Eperjesi műveiben a kép nem utal semmi más, rajta kívül lévő dologra, valóságra, a kép pusztán önmaga. Sok esetben önmaga képének képe, önmaga árnyékának képe, önmagába forduló, tekeredő, virtuálisan végtelen projektum, ahogy az a Szín: se vége se hossza (2020) munkában kiterítve megjelenik. A Möbius-szalaggá tekert fotópapírt megvilágító fény a papír saját árnyékát veti rá, és rögzíti e nyomot rajta, majd a kép előhívása után az alkotó a képet síkban kiterítve prezentálja. Az észlelésben azonban a reprezentáció kimozdul a síkból, háromdimenziós illúziója támad a színes árnyékok tónuskülönbségei, átmenetei miatt.
A színnek a térrel, idővel és távolsággal és persze a papírral való összefüggésének megtapasztalása, megmutatása Eperjesi mostani kísérleteinek a fő tárgya, tétje.
A színátmenetek, metamorfózisok tudományosabb, egzaktabb vizsgálatait adják a Hat lépés egy színelméleti konszenzus felé (2021) és a Folyamatos és lépcsőzetes átmenetek (2020) című munkák, az érzékibb, kiszámíthatatlanabb alakulások eredményeit a hajtogatott, hajlított, döntött, vágott papírral való kísérletek.
A Szín perspektívában (2020) monumentális triptichonja, a fénynek, színnek a térrel és idővel való összefüggését mutatja meg igen plasztikusan, azt, hogy a fény hogyan szóródik, változik, tűnik el egy ferdén megdöntött papírcsíkon. A fény és színek metamorfózisát látjuk, a színkör kibomlását, majd eltűnését. A térbeliség és a kísérlet körülményeinek érzékeltetésére ferdén a falhoz döntött képeknek olyan illúziója támad a színkör szóródása miatt, mintha a képek nem pusztán döntve lennének, de enyhe ívük is lenne. Térbeliségük így hatványozottan mutatkozik meg. Az alakzatok pedig lövedék vagy éppen üstökös röptének függőlegesen elforgatott képeire emlékeztetnek.
A Hajlított szín (2013, 2021) 5×4 munkájában a vágott, majd önmagára visszahajtott papír alkotja a képet, a Szín résben (2014) 12 képe úgy keletkezett, hogy a kereszt alakban bevágott papír bemetszésébe „tölcsérformába hajlított színes fényáteresztő papírt szorított” az alkotó. Az installált művek maguk a bemetszett, megnyílt, majd visszazárult papírok.
Ahogy a laborban való tevékenykedésnek, úgy a képekkel, pontosabban a papírral való munkának is van egy érzéki, érzékeny, taktilis, női jellege, a kép vágása, majd önmagára hajtásában nemcsak egy levélboríték elkészítésének mozdulatsora is benne lehet, hanem a ruhák összehajtásának, elrendezésének cselekvéssora. Emellett persze az origami készítésének mozdulatai is. A bemetszésnek, különösen a kereszt alakú formának orvosi, sebészeti asszociációi vannak, ezt erősíti az Eperjesi által is kedvelt fehér köpeny metaforája, továbbá a labornak egyfajta orvosi szobához, szülőszobához való hasonlatossága.
A képek e laborban mintha önmagukból keletkeznének és önmagukba térnének vissza, önmaguk képét ábrázolják, önmagukon derengenek át, és alkotnak sok esetben igen plasztikus, háromdimenziós formákat. Vagy éppen önmagukat nyitják meg, engedik át valami másnak.
Eperjesi munkáiból valóban üdítően hiányzik minden, a fotográfiához, és nemcsak ahhoz persze, kapcsolódó maszkulin képzet. Nem akarnak birtokba venni, nem akarnak kiszakítani, bekeretezni, absztrahálni valamit a valóságból, látványból, nem egy lőrésre hasonlító kis lyukon, a keresőn keresztül méri ki, kerítik be, veszik célba tárgyukat, és nem engedik azt át egy gép és a szoftverek ellenőrizhetetlen folyamatainak, manipulációinak. Eperjesi egy voltaképp gyenge, puha, engedékeny anyaggal, a papírral dolgozik, bemetszi, hajtogatja, gyűri, megdönti, a többit pedig a fény teszi hozzá. Kibontja, napvilágra segíti azt, ami a matériában, és persze a fizika, optika ismert, de néha rejtélyes következményekhez vezető törvényeiben rejtőzik.
Eperjesi Ágnes: Pont fordítva
acb Galéria
2021.04.15 - 05.21