A szándék alighanem mindig az, hogy a művek nyomán más szemmel lássuk világunkat. Ha valaki, akkor Eperjesi Ágnes csakugyan erre sarkall. Amióta ellátogattam a tárlatára, másképpen veszek tárgyakat a kezembe. Különösen azokat a portékákat, amelyeket gyárilag becsomagoltak, s megkönnyítendő használatukat kicsiny ábrákkal látták el. Így kerül a porózus törlőkendő tasakjára apró motorkerékpár, személygépkocsi, kamion, nehogy helyettük az ablaküveget fényesítgessük. Ezért mutatja az ábrázolat, hol az erősítés a harisnyanadrág lába-fején, vagy hol a varrás a „szebbik felén".
Bizonyára így kezdte a harmincas éveinek vége felé járó Eperjesi Ágnes is, amikor a pályája - úgymond - a képek újrahasznosítása felé̩ fordult. Forgathatta, nézegethette az ilyen-olyan holmik nejlonzacskóját, csomagolófóliáját, mígnem a piktogramok megbabonázták tömörségükkel, egyszerűségükkel, naivitásukkal. Felfedezte p̩ldául azokat a szorgos kezeket, amelyekről senki meg nem mondaná, nők-e, férfiak-e, olyan semlegesnemű odaadással buzgólkodnak a háztartások rendjén. Majd felmutatta azoknak az étkeknek a sorát, tálba süppedő kanalakkal, csinosan kanyargó gőzfelhővel, amelyeknek ábrái a csendéletek rangját irigyelték meg. A jó ideje tartó folyamatról tanúskodik az az igényes katalógus is, amelyet éppen a Vintage Galéria kiállításmegnyitóján mutattak be. Teljes joggal. Hiszen a szóban forgó galéria immár harmadszor szentel önálló tárlatot e művésznek, aki persze, nemcsak közszemlére teszi a rajzos útmutatásokat.
Ha valamit sokáig vizsgálgatunk, egyszer csak önálló életre kel. A környezetéből mintegy kiszakad, újabb képzetek felé halad, meg is változik. Természetesen, a grafika és a fotó lehetőségeit egyaránt jól ismerő Eperjesi Ágnes hozzásegít ehhez a metamorfózishoz. Mindenekelőtt azzal, hogy a csöpp ábrák jókorává növekednek. Mint az a két férfi, aki valemely örök sportszercég holmijait, térdszorítóját, izomkötőit viseli büszkén. Aligha tűnnének a teremtés kissé félresikerült koronáinak, ha nem pompáznának vöröslő háttér előtt, maguk is rózsaszínben. Lévén, hogy a fotónegatív használatával rokon eljárás módosítja, vagy akár megfordítja a színeket. Ami legjobban azon a leányon érzékelhető, akinek fekete arcát fehér kontúrok szegik, zsebkendője is koromfekete. Ha patyolatfehér keszkenővel itatná könnyeit egy sápatag hajadon, kevésbé illene hozzá az ironikus felirat: "Néha belemegy valami a szemembe. Olyankor végre szabadjára engedhetem az érzéseimet."
De Eperjesi Ágnes munkálkodása rendületlen derűt sugároz. Melyik az igazi? - kérdezi a tárlat címeként. Ami az egereket itató leányzónak azt jelentheti: Ki a nagy Ő? S akkor választhat az emlegetett marconák, a futballista vagy a golfjátékos közül, akinek "arany keze van, és a génállománya is kiváló. Talán ő lesz a gyerekeim apja." (Ezt az értelmezést támogatja, hogy Eperjesi Ágnes a férfiábrák után csakhamar a nőkel ismerteti meg a látogatót a kArton Galériában). Jómagam a kérdést mégis másképp érteném: Melyik az igazi kép? Amit első tekintetre látunk? Vagy amivé lehet?