BÁN Zsófia: A megfigyelő színeváltozásai, Balkon, 2009. 7-8.

Történet: Két kiegészítő szín megy a sivatagban. Egymás felé haladnak, nem tudnak róla, csak persze titkon remélik. Az ember, akkor is, ha momentán komplementer szín, mindig remél. Hogy szembejön egy másik szín, amelyik épp az ő kiegészítője. Egy olyan, amelyikbe jó beleolvadni, egy olyan, amelyikben jó elveszni, elszürkülni, csaknem eltűnni. Teljesen nem, mert a szürke persze nem semmi (akár pestiesen szólva is!), nem a semmi, hanem éppenhogy a sokféle valaminek a letéteményese; olyan, mint mondjuk az Operaház ruhatára premier-esten. A legcsudálatosabb színek, szagok és tapintások őrzője, mégis, a ruhatár maga szürke, látszólag semmi különös, az ember csak zsebrevágja a bilétát és nem gondol rá, egészen addig amíg az utolsó felvonás végénél lemegy a függöny. Holott!, gondolja Olgica, a ruhatárosok gyöngye, ha csak egy pillanatra is belegondolnának, rögtön ráeszmélnének, hogy mekkorát tévedtek. Hát ugyanígy állunk a szürkével. Volt egy pillanat a nyugati kultúrában, amikor a szürke, egy októberi koraestén egyszercsak kegyvesztett lett, s egyre-másra negatív jelzőként kezdték használni, a semmilyenség színeként, a karakter és egyéniség hiányának szinonimájaként. A színekhez társított értékítéletek tudjuk, sok mindent elárulnak egy kultúráról. Például, van, ahol a gyász színe fekete, van, ahol meg fehér. S a szerelem színe sem mindenhol vörös.

Azonban még ennél is érdekesebb jelenség, s ez sem mond kevesebbet egy kultúráról vagy gondolkodásmódról, hogy a színeket külső (objektív) vagy belső (szubjektív) jelenségnek gondolják-e. Olyasminek-e, aminek elszenvedői vagyunk, vagy olyasminek, amit mi magunk hozunk létre a testünk, a létezésünk, a nézésünk által. Tehát hogy passzív vagy aktív jelenség-e. Mindkettőre épültek már mondák, tudományosak és tudománytalanok, s az elmúlt néhány évszázad e kétféle szemléletmód összeütközésének jegyében telt (hogy egyebekről itt most ne is szóljak). „A valóságot úgy jó szemlélni ahogy van,” mondja az írás a falon. Eddig rendben, látszólag semmi izgalom. Csakhogy: a kérdés valójában az, hogy hogyan van az a vanás? Azt szemléljük-e ami van, ami adott, vagy az van ahogy szemléljük azt, ami van? Azaz: lakunk vagy építkezünk? Ha az előbbi, akkor szeretünk beleülni a készbe, vagy abba, amit annak mondanak. Flaubert írja, hogy Egyiptomi utazása során már annyira elege lett az aktív nézelődésből, hogy legszívesebben leheveredett volna a sátra elé egy díványra, hogy onnan nézze, ahogy elhúzzák előtte a tájat. Ha azonban az utóbbi, akkor folyamatos mozgásban vagyunk. Mentális és fizikai mozgásunk pedig folyamatosan elfed, kitakar, illetve láthatóvá tesz bizonyos dolgokat, jelenségeket. Ami él, mozog, s ami mozog, változik. Ha beleállok a fénybe, a cselekvés rádiuszába, a testemre íródik a világ. De ha másfelől nézem ugyanezt, azt is mondhatom, hogy a testem által lesz láthatóvá a világ, illetve, a testem által lesz úgy láthatóvá, ahogyan én látom. A látvány testivé válik – ez az, amit újra és újra meg kell tanulnunk. Hogy a szem hiába az az érzékszervünk, amelyik leginkább eltávolít az érzékelt dologtól, hiába a távolság, mégis magunkra, a testünkre vesszük a látványt; szóval, jóval testibb ügy ez, mint elsőre gondolnánk. Rezzenetlen tekintet nincs, mert aki létbevetett, együtt mozog a világgal. Rezzenetlen tekintet csak időn, történelmen kívül létezik – ha létezik, az Örök Felülnézet világában. Ha egy fénycsíkba beleállok, s onnan nézek, kitakarok egy másikat. Ha egy gondolatot gondolok, ha egy mondatot kimondok, kitakarok vele egy másikat. Látszólag veszteség, mert miért is nem állhatok egyszerre minden gondolat fénycsíkjában? Ez a nyelv örök fájdalma, örök drámája, hogy nem létezhet szimultán, csak egymás mellett, egymás után. Az egymásra épülő időben.

S éppen ezért, látszólag, a szín az úr. A komplementerek ha egymásba csúsznak, egymásba omlanak, nem kitakarják egymást, hanem a szürkében, a semlegesben egyesülnek. Külön-külön, de mégis egyszerre vannak jelen az időben. Ez az összecsúszás azonban kontextustól, no meg attól is függ, ki és honnan nézi. A megfigyelő lehetőségei és történetei képeződnek le általa. Kész regény. A jelenség tehát létezik, de a nullpont mindenkinek máshol van. Olyan, mint a szerelem. S ha már nyelvben kell léteznünk, csak avval vígasztalhatjuk magunkat, hogy a gondolatokkal is remélhetően ugyanígy van. Ott van mind, csak éppen kitakarja a többi gondolat.