Vintage Galéria, 2004. február 25.
Már a kiállítás címe is - Melyik az igazi? - választásra kényszerít, de az méginkább, hogy a kiállításnak is van - egyelőre virtuális - párdarabja a Karton galériában Önarcképek címmel. Amott csupa női szerepmodell a tömegkultúra hordalékából, emitt majdnem csupa férfi hasonló merítésből. Tehát a férfi-nő ősi ellentétpárjának vizualizálásáról, s ilyetén rögzítéséből újra megerősítéséről lenne szó? Avagy a vizualitás által is sulykolt, annak is kevéssé értékelt alvégről való identifikációs minták, kulturális klisék elősorolásáról? Ha belegondolunk, hogy vérbeli fotóssal van dolgunk, aki kívülről-belülről ismeri és használja a fotó lehetőségeit és nyelvét, s ha még azt is számba vesszük, hogy a fotó, mint médium már jó ideje elvesztette valóság-dokumentáló patináját, akkor aligha hihetünk az első olvasatnak. Még akkor sem andalodhatunk el az órási, örök ellentétek avagy a mindkét pólust magába foglaló kozmikus egység szellemi renyheségre szólító alaptézisén, mondhatni, közhelyén, ha az alkalmazott fotótechnikai eljárás is a két nem által birtokolt terek megosztottságát erősíti: a nők negatívba forgatva jelennek meg, a férfiak pozitív állásban.
Eperjesi Ágnes intervenciója a negatív által feltárt mögöttes valóságba, az illúziók, képzelgések birodalmába nem újkeletű, a csecsemőképektől, az újrahasznosított képeken át az önarcképekig terjed. Maga a technikai eljárás sem új keletű, egészen a 19. századi úgy nevezett szellemfotókig nyúlik vissza, s mindannyiszor visszatér, amikor a fizikai valóság, a materiális létezés nem tesz megragadhatóvá jelenségeket, vagy amikor igény támad a hiány feltérképezésére. A 19. századi szellemfotó a vallásos világkép eróziója és annak számos funkcióját majdan kiváltó pszichoanalízis között támadt résbe nyomult be, amennyiben vigaszt nyújtott a gyászoló számára egy olyan fénykép révén, amely láthatóvá tette - mintegy bizonyította - az elhunyt kedves képét / létét, mégha csak szellemformában is. No de miféle szellemek kísértenek Eperjesi Ágnes képein? A negatívba forgatás az ő esetében is eltávolít a realitástól - ha ugyan a fizikai realitás az egyetlen realitás -, s a mentális szférában zajló folyamatokat teszi láthatóvá, jelesül az identifikáció folyamatának finom működését. Az Önarcképeken a kép és a szöveg viszonya megfelel a negatív-pozitív átforgatásnak; a szöveg hol opponálja a kép által megidézett illúziót, hol rálicitál arra, hol pedig felmutatja a külsőleg közvetített szerepmodellekkel való azonosulás fázisait, s olykor még a gépezet meghibásodását, a dilemmákat, hárításokat is láthatóvá teszi, miközben körbejárja a női lét legtriviálisabb terrénumait.
Ami a férfi identifikációs sémákat illeti, a kulcsot a kakukktojás nőfigura nyújtja, akiről ki tudja, hogy sír-e, avagy nevet, netán átható tekintetét készül elrejteni, vagy egyszerűen csak a makeup-ot törli le arcáról úgy vélvén, hogy végetért a közszereplés, s többé nem a tekintet tárgya. Nem igen tudunk meg bármi valóságosat is a férfiakról, hacsak nem a mentális szférában zajló bonyolult folyamatokban való részvételükről egyet, s mást, azt is női nézőpontból. Ámbátor most már óvatosabbak lehetnénk az egyik vagy másik polaritás szó szerint vételével.
A Vintage galéria egyik oldalán aktív férfiakat látunk a maszkulinitás civilizált, modern nyugati kulturális kontextusába burkolva sportolás közben, megszelidített viadalban. De mivégre a viadal? Ha eltekintünk a becsomagolástól - megjegyzem, az ábrák csomagolófóliákról valóak - nyilvánvalóvá válik, hogy mindkét hím belövésre készül, miközben a nőstény mérlegeli a nemzési esélyeket, s az utódok éleképességét, sőt a felajzott, verítékben úszó testtől való fizikai undorát is legyőzi a cél, a szaporodás édekében, vagyis a testi érzékelés szocializált korrekcióját is látjuk. A finomkodó, már-már feminin mozdulatoktól gyanút foghatnánk, a szemközti oldal által megvezetve azonban semmi kétség: a férfi potenciál, hogy úgy mondjam, csorbát szenvedni látszik. A két kigyúrt, robosztus férfi figura meg van fosztva férfiasságától, kasztrált férfiak, tele sérülésekkel, sebekkel. Nem csak vizuálisan, verbálisan is kasztráltak, avagy belerokkantak a feladatba, amennyiben az egyik ki is mondja: - „mellettem még magányosabb lennél“, azaz ebből aztán nem lesz utód. A másiknak pedig hiába van a nyakában bajnoksága bizonyítéka, az érem feliratát a buborék szövegével egybeolvasva az derül ki, hogy legyen az akár csak egy is, lehetetlent kívánnak tőle. Kinek a vágyairól, félelmeiről, szorongásairól rántják le hát a leplet ezek a képek? Ki akar itt kinek megfelelni? A férfi számára előírt, s beépített és/vagy rávetített teljesítménykéyszerről lenne szó, netán a biológiai szerep szűkösségéről, nyűgéről, vagy talán a megfeleléskényszerrel járó szorongások előbányászásáról a mély tudatalatti rejtekéről? Lehetséges, hogy a nőkkel kapcsolatos férfi félelmek vizualizálása zajlik, csak éppen inverzeként az előző századvég képiségének? Ehelyütt ugyanis nem a nő démonizálása (mint femme fatales, vagina dentata stb.) zajlik, hanem a gondosan álcázott, tabuként kezelt férfi félelmek láthatóvá tétele.
Ha másfajta ikonográfiában kutakodunk, s még azt is számításba vesszük, hogy a képek török termék csomagolóanyagáról valóak, továbbá a megfigyelő helyzetű nőről sem felejtkezünk el, akkor akár a kontrolláló tekintetet elorozó, s azt az orientális férfira irányító női vágyak kifejezése felé is tágíthatjuk az interpretációs mezőt, újfent visszájára fordítva a kelet nőjére, s főleg azok megsokszorozására, a háremre irányuló nyugati férfi vágyfantáziáit. Igen ám, de itt a képzelgés tárgya az eunuk, a kiherélt, köztes nemi identitású férfi, aki azonban, mint megtudjuk Ferzan Ozpetek 1999-es Hárem című filmjéből, jelentősebb - és főleg nőknek tetsző - szerelmi teljesítm̩nyre képes, mint az egyszeri találat. Általuk Eperjesi Ágnes éppúgy felmutatja és felforgatja a kulturális másságra vonatkozó sztereotípiák működését, ahogy teszi a polarizált nemi identitás képzetével. A határokat húzó, statikus és merev szembeállítás, mondhatnám esszencializálás helyett mintegy „akció közben“, formálódás, újrapozicionálás közepette kapja lencsevégre az identifikáció oda-visszacsatolásokból építkező bonyolult mechanizmusát. Mert hát a férfiaknál sem tudhatjuk biztosan, hogy vajon a férfiakra vonatkozó női fantáziába pillanthatunk-e bele, avagy a férfi fantáziák nőbe projektálásába.
És még a megnyitó szöveg is belekényszerült ebbe a csúszkálásba, a rögzített pozíciók feladásába, midőn olyasmit is szóba kellett hoznia, ami ehelyütt nem is látható, ami nem csak egy más dimenzióban, de más kiállítóteremben is zajlik. Melyik az igazi? -hangzik a kérdés. Van olyan, hogy igazi? - hangzik a kérdésbe oltott válasz.
Kérem tekintsék meg mindkét kiállítást, a pozitívat és a negatívat is, ha ugyan az egyik pozitív, a másik negatív.