Eperjesi Ágnes kiállítása a Millenárison
Akár a nagyban, ebben a kis magyar Guggenheim-spirálban is nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az egyenletesen kígyózó, szegletektől megnyesett, kisimított térben történet, narratíva íródjon. A dilemma az, hogy lentről felfele emelkedjen-e a történet vagy fentről lefele ereszkedjen-e; ami kinek-kinek vérmérséklete, habitusa avagy spekulatív művészi észjárása szerint dől el. A tér szinte kínálja magát a fotográfiának, mely szemtanu-szindrómában szenved, s a hiteles történet-mesélés kényszerképzetének foglya.
Eperjesi Ágnes története fent kezdődik steríl, laboratóriumi eszközre emlékeztető vasváz-konstrukción felvonultatott "csecsemő-tenyészettel". Mindegyik éles-fehérben robbantja át a nem-lét vaksötétjét, mint megannyi induló élet, megannyi reménység. Anyja sem tudná megmondani a fényérzékeny papíron megvilágítással képzett lenyomatról, hogy melyik az övé, hát még a jámbor kiállításlátogató, midőn el kezd peregni előtte valamelyik élet, valamelyik reménység filmje; fotós kiállításáról lévén szó, lapokra szedett, aláírásokkal ellátott családi fényképalbum formájában.
A figurák testetlenek, imbolyognak a nylonfóliákról levilágított, negatívba fordított képeken, akárcsak társaikon, a 19. századi szellemfotókon. Amott a halál tagadása, az elengedés képtelensége hívta életre a hatalmas népszerűségnek örvendő műfajt, emitt az emlékezés kockái elevenednek meg kétségbeesett rekonstrukciós szándéktól hajtva. Egyes képek tiszták, jól megragadhatóak szilárd körvonalaikkal, mások valamely szűrőn, raszterpontok szövevényén világlanak át, s rezgő-mozgó képet adnak, melyek beélesítéséhez a saját emlékképeinket is mozgósítanunk kell. Végtére is kinek a története íródik? A talált, gondosan összegyűjtött vizuális hordalékon, csomagolóanyagokon kirajzolódó életszeletkék, banális jelenetek, a vágykeltés eme együgyü vizuális lenyomatai eleve szűrőkként működnek, s csak az idillt engedik felszínre, ami albumba lerakva, felcímkézve, rögvest a régi szép idők patináját veszi magára. Merthogy a fényképalbum is szelektál, olyan a természete, s csak a békés pillanatokat, szívet melengető jeleneteket engedi át a megidézhetőségnek. Nincsenek konfliktusok, nincsenek döntéshelyzetek, s nincsenek veszteségek sem, csak az élet békés hömpölygése. És az emlékezésnek is éppilyen a természete, jótékonyan korrigálja, a vágyakhoz igazítja a megélt életet.
Aztán a történet lefékeződik, s fotós kiállításáról lévén szó, ráfókuszál egyetlen életszakaszra, az eszmélés, jelen kontextusban a családalapítás időszakára, ahonnan aztán újrakezdődhet a csecsemőkkel induló körforgás. Ez lenne hát a jelen pillanata, ahonnan előre és visszamenőleg értelmeződnek a jelenetek? Itt mindenesetre már nem a narrátor beszél kellő távolságból, nem ő huzogatja a történet szálait, hanem találomra felcsapódó képeket látunk belső monológtól kísérve, mintha csak a szüntelen zajló, rendezetlen, néma belső gondolatfolyam egy-egy foszlánya kimerevedne, s összetapadna a körülöttünk folytonosan kavargó képözön egy darabjával. Mintha csak fennakadtak volna a lepkehálón, egymástól teljesen függetlenül. Így aztán van, hogy kép és szöveg szembekerül egymással vagy felülírja egymást, máskor csak elmennek egymás mellett, de akár még össze is találkozhatnak. A klisé, a közhely képződésének folyamata éppúgy megelevenedik szemünk előtt, mint a belsővé tétel, az idenfikáció mechanizmusa. Mert ugyan ki hiszi már, hogy ez egy úgymond, öntörvényű, szuverén folyamat lenne, az individuum heroikus küzdelmének kikristályosodása? Pedig milyen jó is lenne azt hinni, hogy a lapos közhely, a másolás, mintakövetés csakis rajtunk kívül lehetséges. Amit a kiállításon látunk, erre rácáfol. Még a vizuális banalitás verbális "korrekciója" is banális, éppen csak a retorikai merítés különbözik kissé. Mintha nem is lenne semmi ezek mögött a klisék, patentok mögött, sőt a mögöttesnek még a puszta illúziója is szertefoszlik. Már kezdenénk fásultan tudomásul venni a gigantikus képregény olvasatán, hogy ezek a vizuális-verbális, gyorsan fogyasztható késztermékek formálják az énünket, s életünket, mikor hirtelen zavar támad a rendszerben: mákos lesz a kép, s beúszik újra a szemet elhomályosító hártya, a raszter, ami a nagyítás során teljesen szétrágja a képet, illetve ellepi a felejtés könyörtelen vattás burka. "Ezt most én mondom, vagy anyám?" - hangzik a kihangosított monológ, s érzik az a kétségbesett erőfeszítés, amely mindenáron be akarja idézni az elenyésző emlékképet. A trauma, a veszteség zavarja meg az emlékek tükörsima felszínét vissza-viszatérő, megfagyott, s egy pillanat töredékére kifényesedő "flashback", emlék-felvillanás formájában. Egy pillanatra beidéződik az anyával való identifikáció fájdalmas, küzdelmes folyamata, a tudatos leválás és a tudattalan azonosulás kettőse. Múlt és jelen is összecsúszik, hiszen mintha egyes képek ismétlődnének az albumból, csak a történet, s benne a szereplők módosulnak kicsit. Aztán helyreáll a rend, s folydogál tovább a háborítatlan idill, gondosan elleplezve mindenfajta egyéníthető személyességet. Még annak a gyanuja is felébred, hogy talán mindez csak elleplezésre szolgál, annak beburkolására, amivel nem lehet szembesülni, amit nem lehet vizualizálni; mintha ez a valóságból és fikcióból, kollektív és egyéni emlékezetből szövödő alternatív történet egyfajta eltávolítást, terápiát szolgálna.
A megannyi maszk, önarckép után felsorakoznak a férfiak is, akik nélkül ugye nehezen képzelhetőek el családi tervek, mely névre a kiállítás hallgat. Játékosság, blaszfémia, irónia hatja át e képeket, s most már végképp meg vagyunk zavarodva, ki is beszél voltaképpen, pontosabban kinek a hangján beszél a női hang. Férfifélemek rá vetített projekciójával van dolgunk, vagy a férfi elvárásoknak való megfelelésekkel? Aztán egy lakásbelső jelenik meg pozitívba forgatva, amely visszaköszön a családi album lapjairól. Tán bolondját járatja velünk a művész, s ehelyütt járnánk a fizikai jelen- valóságban, minden más pedig álom, ábránd volt csupán, visszafelé megkonstruált múltkép? A hang bentreked, tompa némaságban tapodunk tovább, csak egy megelevenedett piktogram figura veszi lépteit a vele jelzett kijárat felé, artikulálatlan félelmek, szorongások, meneküléskényszer pótlékaként, visszatérő lázálmok kísérőjeként, a mindenkori kiút fenntartásának szándékával. Vélhetőleg innen folytatódik a történet, immáron némafilmként, piktogrammokkal, talán egy másik kiállításon, talán egy másik síkon.
Eperjesi Ágnes: Családi tervek
Millenáris Park - C kiállítócsarnok Kerengő Galéria
2004. November 4-30.
Back to Articles