Oltai Katalin: Miért ezt a munkát gondolod a magyar vizuális művészet szempontjából legreprezentatívabb alkotásnak 2010-ben?
Aknai Katalin: Nem ez az egyetlen dolog, ami megjelent előttem, de benne van abban a szűk ’fantastic four’-ban, ami ma is ugyanolyan intenzitással idéződik fel bennem, mint megtekintése idején.
Egyértelmű döntés volt? Elsőként jutott eszedbe ez a munka vagy az alkotó?
Mindig nagyon nyugtalan leszek, ha egyetlen választásom van csupán, mert a mindennapi tapasztalat az, hogy a határok elmosódóak, a feltételrendszer flexibilis, és csak kevés választja el az igent a nemtől. Ezért szomorúan mondtam le Keserue Zsolt Oldáskényszer című munkájáról a Műcsarnokban (mert 2009-ben volt) vagy Bálványos Levente Bútor Cella Műterem – kiállításáról a Platán Galériában. Azonban Eperjesi Ágnes kiállításait mindig figyelemmel követem, ami az ő gondolkodásának és érzékenységének plaszticitását általában eléggé tisztán körvonalazza.
Eperjesi Ági Ezek című interaktív fényinstallációja tavaly márciusban, azaz egy kiélezett politikai pillanatban, a választások idején volt látható és a három blokk olyan közéleti problmékra reflektált, mint a politikai frázisklisék működésbe lendülése vagy a „jobbra-balra” megosztott társadalmiságunk.
Valóban nem haszontalan felidézni az installáció (s mint ilyen, egyetlen mű) megjelenésének körülményeit, mint amiben aktualizálható módon valóban megjelent a napi politika (Eperjesi a választások kampánycsendjébe szólt közbe halkan a Fúga pincéjében), de éppúgy megjelent benne az őt egy ideje foglalkoztató színelméleti- és fénytani vizsgálódások egy lehetséges, új alkalmazása is.
A magyar kortárs művészet általánosságban miért igyekszik apolitikus maradni, akár az elkötelezettség értelmében, akár a napi politika kommentálását tekintve? Eperjesi Ági többi munkáját, életművét is tekintve az Ezek c. munkája véleményed szerint milyen szállal kötődik ehhez a vonalhoz?
Szerintem nagyon nehéz jó (azaz jól politizáló) vizuális művészetet csinálni ma Magyarországon, mert ahhoz hogy az észrevetesse magát vizuálisan, politikailag, ráadásul kritikusan, az érthetőség kedvéért nyúl a közvetlen kiszólásokhoz, a direkt allúziókhoz, ami könnyen átcsúszhatnak a politikai szájbarágás hamar felfogható és könnyen felejthető illusztratív retorikájába. Ritkák az olyan munkák, amelyek a mai magyar politikai palettát jellemző zsigeri indulatot adekvát módon tálalják, de ilyen volt Horváth Tibor videója, a tájban álló magyar zászlóra rábődülő protagonistával például ilyen meglehetősen közvetlen, gyomorból gyomorba ható politikai ösztönélet beszédes képsorával a Derkovits ösztöndíjasok idei kiállításán.
De Eperjesi Ágnes kiállítása nem provokál, a kiállításon megjelenő szövegek mégis, a napi aktualitáson túl, egy év múltán is fenntartják a kérdező pozíciót, ami valahol a művész morális lehetőségei között és a tudatosság ellenőrzött reflexei közötti érzékeny sávon helyzkedik el. Hogy mit is látunk? Hivatalos megnevezése szerint ez egy interaktív fényinstalláció, ahol interaktivitás alatt nem csilivili technológiai megoldásokat kell keresnünk - a mű e tekintetben passzív. A változást a néző mozgása teremti meg. Vagyis minden aszerint változik, ahogyan mi magunk a térben mozgunk, de erre csak később jüvönk rá. A sötét kiállítótérben négy fogalom: Felelősség, Hatalom, Remény, Választás, színes, vetített képként jelenik meg. A színeknek lehet szimbolikus jelentést tulajdonítani, de talán maradjanak inkább csak alapszínek. A fényforrások előtt elhaladva azonban egy másik, a diavetítő fényével feltöltődött, fluoreszláló, addig lappangó kép-szöveg válik olvashatóvá. Például: Felelősség – Ha nem látom, nincs is? Vagy Hatalom – Az előbb még megvolt stb. Vagyis a kitakarással láthatóvá válik egy újabb szöveg, a tudatalattit ingerlő szubtext, amelyet egységesen soha nem látunk, mivel a tézis (a szó) ekkor már a hátunkon jelenik meg. Ahhoz, hogy mindent egyben lássuk, szükséges a másik megjelenése, akinek a mozgásához, saját pozíciójának változásához mérjük a magunk – személyes-politikai terében történő – mozgását is. Eperjesi a fény- és a színek működését újra-kutató, a látványok esztétikáját is magába foglaló vizsgálódásaiból egy rendszert hozott működésbe, ami attól működik, hogy a művész nagyon pontosan végzi el ezt a munkát. Máskülönben a szavak valóban önmaguk nehézkességétől és közhelyességétől hullanának vissza a politikai szlogenek szemetjébe. Ez a pontos és artikulált munka teszi lehetővé, hogy a nagy általánosságokból a néző (mi, meg a másik) képes legyen a megszemélyesítésre; mondandóját a magánvélemény és a közbeszéd közti sávon jelöli ki. Ugyanakkor Eperjesi Ági művészetének egyik legvonzóbb tulajdonsága számomra a gyakorlatiassága (erre szoktak időnként rákérdezni, hogy akkor ez most feminizmus?), s ezzel együtt leginkább olyan, mint az „okos lány” metafora. Hozott is meg nem is - kézzelfoghatóan a legtöbbször semmit – az a „valami” viszont kulcs a leghétköznapibb valóság kódolásához.
„A valóságot úgy jó szemlélni ahogy van.” – állította egy korábbi kiállításának a falszövegén Eperjesi. Sokszor és sok szempontból foglalkozik munkáiban a tudatunk, tudattalanunk, „hozott anyagunk” vagy éppen beépült gondolkodásklisék által meghatározott realitásérzésünk valódiságáról. És az önmagunkkal való szembenézésre hív. Szerinted mi az a gondolatiság ebben az installációban, ami konzekvensen vissza-visszatérő elem munkáiban?
Eperjesi Ági számomra leginkább a felvilágosodással folytonosságot nyert, megismerő, kutató, gyűjtő természetű művész típusát jelenti - csak éppen van humora. Visszatérve az idézett mondatra (amiben megint fölfedeztem a passzivitást érintő iróniát), nagyon nagy a kísértés, hogy Eperjesi mondatát kiegészítendő Várnai Gyula egyik, régebbi installációja címét hívjam segítségül, ami mint valami általános szignál, itt villoghat a fejünk felett: „A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem.”