acb Attachment, 2026
Kritika - Jankó Judit
A színes fényérzékeny anyag használata számomra a mediátori szerepkör működéséhez hasonlítható: a konszenzus (feloldás, kiegyezés, megállapodás, megoldás, szintézis stb.) lehetőségét hordozza, két egymással ellentétes, látszólag összeegyeztethetetlen álláspont között. A színes fényérzékeny anyag önmagában teremt kapcsolatot a két egymással ellentétes színrendszer között, mert az exponálás a fényszínek rendszere szerint, a kidolgozás a pigmentek rendszere szerint működik. A két rendszer alaphelyzetben kizárja egymást, eldöntendő kérdés, vagy-vagy helyzet lesz belőlük. A médium használata közben a gondolkodásom mediátori pozícióba kerül: az a szerepem, hogy mindkét oldal kiindulópontjait és céljait segítsem pontosan, alaposan, részletgazdagon láthatóvá tenni, hogy a konszenzus ne önfeladásként, hanem tényleges megegyezésként jöjjön létre. Az érdekel, létrehozható-e olyan helyzet, amikor a fény nem oldódik fel a pigment logikájában, és a pigment sem dermed meg a fény időbeliségéhez képest. Lehet-e olyan helyzetet teremteni, melyben a fotográfia nem válik sem egyszerű technikai képpé, sem festészet-metaforává. Olyan képeken dolgozom, amelyekben az egyik rendszer nem a másik nyersanyaga, eszköze, mechanikus kiegészítője, hanem együttműködő és egymást támogató partnerekké válnak.
Ez a szerepértelmezés az, ami a színes fotogram médiuma mellett tart, mert különösen jelentősnek tartom, hogy a médium önmagában hordozza ezt a szerepet. Így az én feladatom az, hogy olyan helyzetekbe hozzam a médiumot, amikor ezt a sajátosságát kibontakoztathatja. A médium maga tehát nem egyszerű eszköz számomra, hanem aktív szereplő a munkámban. A konszenzus nem adottság, hanem kísérlet: nem stabil állapot, hanem érzékeny egyensúly, amelyet minden egyes képben újra és újra meg kell teremteni.
Nem esztétikai alapon választom ki a színeket. Olyan színeket kell találnom és egymás mellé tennem, amelyek a nagyon eltérő expozíciós idő után is megőriznek valamit magukból, saját karakterükből, és nem feketednek be a túlexpozíciótól. Az egyes képfelületeken ugyanis nagyon eltérő expozíciós idők jönnek létre: a forgatás következtében a középponthoz közel a fény hosszabban időzik, míg a szélek felé haladva egyre rövidebb ideig hat.
Ezen a kiállításon az elforgatás mozdulata, a forgás középpontjának elmozdítása / arrébb helyezése az oka a színek keveredésének és átalakulásának. A képek látszólag a geometrikus absztrakció hagyományához kapcsolódnak, én azonban az elforgatás mozdulatát teszem láthatóvá. Számomra az elforgatás mozdulata a mediátori gesztus. Nem az egyik és a másik motívum érdekel, melyekből az ismétlődő elforgatás során új formák keletkeznek, hanem a mozdulat, amivel a kettőt összekapcsolom. Valójában nem motívumokkal dolgozom, hanem színes fényekkel. Van, hogy réseken engedem át a fényt. A rés formáját lehet éppenséggel motívumnak nevezni, de a képeken gyakran nem lehet őket felismerni, formaként azonosítani. A kérdés végső soron az, hogy a középpont elmozdulása és maga a mozdulat milyen színviszonyokat és mintázatokat hoz létre.