Levél Czeizel Balázsnak
a szkennelt portré 2017. decemberében készült
Balázs DLA mestermunkájának részeként,
ami sok szkennelt képből álló portrésorozat volt
Balázs DLA mestermunkájának részeként,
ami sok szkennelt képből álló portrésorozat volt
arra kértél, írjak valamit az általad készített arcképpel kapcsolatban. Arra gondoltam, először azt mondom el, hogy modellként milyen tapasztalataim voltak, és hogy ez a tapasztalat mennyiben más, mint amikor fényképezőgéppel készítenek rólam portrét.
Mert ez utóbbi nem igazán kellemes dolog a számomra. Mintha a képrögzítés technikája, médiuma eleve befolyásolná, hogy mennyire érzem magam prédának vagy modellnek egy képrögzítési helyzetben. Mintha a kamera tényleg fegyver lenne, működne a kamera agressziójára vonatkozó metafora, és mintha valóban lelőve, elkapva érezném magam olyankor. Míg a te képkészítési módszered esetében semmi ilyesmit nem érzetem, végig a napozás érzékisége járt a fejemben. És az, hogy ami történik velem, amit épp érzek, miért olyan, mintha napoznék, mikor valójában köszönő viszonyban sincs azzal?
Mert hideg fény pásztázta végig az arcomat, egy lapszkenner hideg fénye. Amúgy is tél volt, december, és a műteremben sem volt éppen meleg.
Mégis úgy éreztem, mintha napfürdőznék. A napozás pedig, miért tagadjam, rám az egyik legérzékibben ható tevékenység. Antropomorfizálódik a fénysugár, és tapinthatóan simogatja a bőröm.
A szkennelés nem ilyen volt. Hideg fénypont járta végig az arcomat egy kiszámított és beprogramozott algoritmus szerint. Akkor miért emlékeztetett rá mégis?
Úgy éreztem, nem nyithatom ki a szemem. Mintha a napba néznék, nem bírnám ki, muszáj behunyva tartani. Védekezésképpen. A napozás közben csukva tartott szem azokhoz a mesterséges szituációkhoz közelít, amikor a szemhéj lezárása a fény káros sugaraitól véd. Röntgen, kvarcolás, szolárium. Fénymásológép, szkenner. Bár azt mondtad, nyugodtan nyitva maradhat a szemem, mégsem esett volna jól; és ahogy látom a képeken, mindenki így volt vele. A csukott szem persze ahhoz is hozzásegíti az embert, hogy befelé figyeljen; arra, amit gondol, ami benne történik. És ha arra koncentrálok, hogy valamilyen külső hatás milyen testérzetet okoz, az önmagában is lehet érzéki. A simogatás, a tapogatás mindenképp ilyen, akár a napfény teszi, akár valami más. A fénymásoló és a szkenner pedig olyan technikai eszközök, amelyek esetében az eszköz működése, a fény pásztázása, a letapogatás érezhető, érzékileg tapasztalható, legalábbis számomra; hiszen a fénysugár pontról pontra olvassa le az információt.
Persze azt is érdemes megnézni, hogy a tapasztalataim vonatkoztathatók-e a kész képekre, leolvasható-e valami hasonló azokról is?
A szkennelt képeket látva mindenkinek a halotti maszkok jutnak az eszébe, egyrészt a lehunyt szemek miatt. Másrészt az arcok különös, időtlen lebegése miatt. Ezt a jelenséget az általad használt technikai eszköz, a szkenner hozza létre, nem kell hozzá semmilyen digitális utómunka. A szkenner tapogató fénye lecsúszik a térbeli objektum (jelen esetben az arc) fényforrástól távol eső pontjairól. Már a nyak is túl messzire kerül az álltól, legalábbis a szkenner számára, egyszerűen nem vesz róla tudomást. Az arc önálló, különálló formát képez, és lebegve emelkedik ki a háttér mindent mást elnyelő feketeségéből.
Emellett, a képeket egymással összevetve úgy tűnik, mintha a fény az arc minden egyes pontjának és az érzékelőnek a távolságát is letapogatta volna, és alakította volna át digitális jellé. Mert a legvilágosabbak mindig az érzékelőhöz legközelebb eső formák: egy esetben a homlok elé omló haj, a többi esetben az orrhegyek apró foltjai.
A hagyományos maszkok valódi térbeli lenyomatként adják vissza az arc karakterét, a bőr pórusait. Ezek a maszkok viszont nem térbeliek, hanem sík, fotografikus képek. Leginkább talán igazi maszkokról készült tárgyfotókhoz hasonlítanak. Vagy, ha nem tudnám, hogyan készültek, azt is gondolhatnám, rafináltan megvilágított portréfotók.
A te arcképeid viszont olyan fénylenyomatok, melyek a fénnyel való közvetlen érintkezés érzékiségét hordozzák magukon, sokkal inkább, mint akármelyik kamerával rögzített portré.
barátsággal
Eperjesi Ágnes
2018. 04. 24.