1997-ben Petrányi Zsolt kurátor a Rejtőzködő címmel rendezett FKSE kiállítást az Ernst Múzeumban, amelyre a Mese a láthatatlan képről című tervvel jelentkeztem. A munkához egy meseátirat is tartozott. A szöveg a tervem elfogadtatásáról, a kurátorral való találkozásomról mesél.

Az installációban 100 darab ugyanolyan, leexponált, de előhívatlan képet tettem fényzáró befűzőzsákba, abban helyeztem ki a látens képeket, melyeket a nézők magukkal vihettek. Mint utóbb kiderült, 34 darab papírt magukhoz is vettek. Hogy volt-e náluk fényzáró zacskó, és előhívták-e otthon a képet, vagy fénytől megsemmisülő fotópapírokat húztak-e elő a befűzőzsákból, a kurátorhoz hasonlóan, nem tudom. Az eredetileg kiállított munkáról itt talál dokumentációt.

A kiállítás bezárása után a befűzőzsák (a maradék fotópapírokkal, rajtuk a látens képekkel) a Műcsarnokba került. 2013-ban, amikor Petrányi Zsolt végleg kiköltözött az irodájából, felhívott, hogy talált egy befűzőzsákot fotópapírokkal, és hogy akarom-e használni valamire, vagy inkább dobja-e ki? A saját lelet váratlan felbukkanása nagyon felvillanyozott. A zsákban lévő képekről annyit tudtam, hogy ugyanazt a képet exponáltam le 100-szor, de hogy mi volt a képen, arra már nem emlékeztem. És azt sem tudtam, hány mennyi maradt meg, és hogy fényt kaptak-e a fényérzékeny papírok az elmúlt 15 év alatt. De a régen leexponált képeken tovább akartam dolgozni. Írtam egy szöveget, amelyet a fotó és a tudatalatti rejtett tartalmainak közös kifejezéseiből kiindulva fogalmaztam meg. A fotópapírokra először a szöveg betűit írtam fel fixírrel, és csak ezután hívtam elő a lapokat. 66 papír maradt a befűzőzsákban. A 66 előhívott kép egy nagy tablót eredményez, melyből alapos megfontolás után, de szubjektív döntés eredményeképp, 6 képet kivettem. A nagy kép így jobb, feszesebb lett. A kimaradó 6 kép viszont önállóan is értelmezhető szöveget alkot. Kisméretű, azonos történetű párja a nagy tablónak.